Üdv mindenkinek!

Régóta tudom mi a “betegségem” pontos neve, de nem volt könnyű belátni, hogy tényleg bulimiás vagyok. Tagadtam sokáig. Már ahhoz is erőt kellett vennem magamon, hogy regisztráljak, mert ha megírom, ha leírom valóság lesz. A történetem nem egyedi, de nekem a valóság.

28 éves nő vagyok. A bulimia pszichés hátterében, mint azt mindenhol megírják valamilyen családi, gyerekkori trauma áll. Velem sincs ez másképp. Szüleim a kényelmesebb életért lepasszoltak a nagyszüleimnek. Kis gyerekkén sovány voltam, de mikor a nagyszüleimhez kerültem, rohamosan hízni kezdtem. Minden nagyszülő  tömi az unokát csokival, édességgel. Ami addig nem is baj, még ez havonta 1x fordul elő, mikor a szülők látogatóba mennek a nagyszülőkhöz, de nekem ez a tömés mindennapossá vált. 8 évesen kórházba kerültem mert a sok háj elérte a szívemet, a kórházban szigorú diétára fogtak ugyan, de a kedves mama még ide is csokikat csempészett nekem, így megtiltották nekik a látogatást. Az öcsém kapott minden szülöi szeretetet, amit nehezen tudtam kezelni. Számukra csak ő volt a gyerekük, én mindig kimaradtam minden családi mozizásból, közös programokból. A nagyszüleim imádtak, én is őket, de nekik 2 unokájuk volt, öcsémet is egyenlően kezelték velem, amit szintén  nehezen dolgoztam fel, mert szerettem volna, ha legalább nekik én vagyok az egyetlen. Később ezzel megbékéltem, de a testvéremre még ennyi év távalátból sem tudok testvérként tekinteni, inkább egy riválisra.

Nagypapámat, akit a rajongásig szerettem 17 évesen vesztettem el. Érettégi és szallagavató előtt. Egy reggel a karjaimban halt meg. Ezt a mai napig nem tudtam feldolgozni. Sokan mondják, hogy idővel a gyász enyhül, nálam 11 év is kevés volt hozzá. Nagyimmal maradtam kettesben, aki érezhetően az öcsémet tekintette a kedvencnek. A nagy generációs különbség miatt nagyon sokat veszekedtünk, mindennaposak voltak a vitáink, máshogy láttuk az életet, szerinte én romlott lány voltam, mert 17 évesen volt barátom, éltem már nemi életet, és akár késő este átmentem a férjes barátnőmhöz segíteni, ha hívott, mert első gyerekes anyuka révén még nem mindennel bírkózott meg egyedül (én csecsemőápoló voltam akkoriban).

22 éves voltam, mikor a nagyimnál végbélrákot diagnosztizáltak. Próbáltam mindenhol helyt állni. Dolgoztam napi 12 órát a kórházban éjjel vagy nappal, majd 12 órát mellette otthon. Akkor már ágyhoz kötött volt, cső volt bevarrva a veséjébe, mert nem ürült a vizelete, pelenkázni kellett, etetni, fürdetni. És naponta 4x inzulinozni. Segítséget az ápolásában csak tőlem fogadott el, így nagyon hehéz volt. Akkoriban ismerkedtem meg a mostani férjemmel is. A sok stressz miatt 2 hónap alatt 104 kg-ról lefogytam 85-re. Drasztikus volt, és nagyon megviselte a szervezetem. Itt kezdődött minden. A gyomrom tönkrement, étel alig maradt meg bennem. Ha egy maréknyi ételnél többett ettem kihánytam. Nem hánytattam magam, csak egyszerűen a gyomrom nem fogadta el. Pár hónap leforgása alatt elvesztettem a nagymamám, elvesztettem a munkám (nem tolerálták, hogy nem tudok 100%-ot teljesíteni a munkában). Hogy őszinte legyek a vékonyságot, márha a 85 kilót a 170 cm-hez lehet annak nevezni viszont éveztem. 12 éves korom óta nem voltam ennyire vékony. Olyan ruhákat is felvehettem,amit azelőtt soha. Minden szenvedés ellenére csinosnak éreztem magam. A mostani férjemmel összeköltöztünk, találtam jó állást, és kezdett az életem sínre kerülni. Ezzel a nyugalommal együtt jöttek vissza a kilók is. Kétségbe estem. És ekkor elkezdtem hánytani magam. Próbáltam én odafigyelni az étkezésre, nem ettem ezután sem sokat, nem repetáztam az ebédből, de a csokikat, habos sütiket csak úgy faltam. Majd hánytam, faltam és hánytam. Hónapokig nem telt el úgy nap, hogy ne hánytam volna. A fogaim kezdtek tönremenni, savlekötő nélkül már élni sem tudtam. A folyamatos hízás és fogyástól már nagyon korán tönkrement a bőröm. Lényegében az egész hasam, mellem, alkarom tele lett striákkal, tükörbe nézni is undorodtam. Mai napig undorral nézek magamra.

Visszahíztam 100 kilóra 2 év alatt. Ekkor eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Gyerekként senki sem noszogatott a sportra, sőt! Nagyszüleimnek minden veszélyes volt, hívtak egyesületbe, mert elég hajlékony voltam, de nem engedtek, mert a tanulás az első, vagy mert megsérülhetek. 25 évesen kezdtem eljárni aerobikozni, kondizni, hetente 3x. Persze nekem ez nem volt elég, szedtem mellé a reductilt is. És az eredmény mesés volt!! Fél év alatt lefogytam 85 kilóra. Megint boldog voltam. Fél évig nem hánytam, nem éreztem magam gusztustalannak. Férjhez mentem, gyönyörűnek éreztem magam az esküvői ruhámban. Azt hittem most már rendbe jött minden.

Kb 1 éve kezdődtek a fájdalmak a hátamban, egyre sűrűbben, egyre erősebben. Akkor még nem gondoltam arra, hogy ez egy 4 évvel ezelőtti rossz mozdulat miatt lehet, mikor a nagyimat ápoltam, és az akkori rándulás a hátamban ezzel függ össze. De hamar kiderült, hogy sérvem lett, gerincsérv. Hosszú ágynyugalom következett, hosszú táppénz, és a tehetelneség. A kilók megint jöttek, jött a csoki, a süti, és a hányás. Egyre többször, még végül megint mindennapossá váltak. Ismét 100 kiló voltam, depressziós lettem. Itt álltam 28 évesen betegen, a régi önmagam árnyékaként, fájdalomcsillapítók bódulatában, hogy a napot túléljem valahogy. Mélyponton voltam. A külvilág felé mosolyogtam, de otthon egyedül undorodtam magamtól, undorottam attól amivé váltam. Azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet, de tévedtem.

Egy véletlen folytán megtudtam, hogy a férjem megcsalt. Azt hittem egy egyszeri botlásról volt szó. Kérdőre vontam, és bevalotta, hogy lényegében a kapcsolatunk mind az 5 évében csalt engem. Egyik nőhöz sem fűzték érzelmek, nem kávézgatós, ismerkedős kapcsolatai voltak, csak szex. Mindenféle szextárskereső oldalon regisztrált. Olyan nőkkel ismerkedett, akiknek elég volt hogy a pasi nevét tudták. Találkoztak, szexeltek, majd mindenki ment a maga útján tovább. Évente 1-2 ilyen nő volt. Mindent bevalott, minden titkos email címet megmutatott, minden nő nevét tudtam. Volt, hogy az évfordulónk napján is találkozott valakivel. Idősebbekkel általában, 35-45 évesekkel. Esküdözött hogy engem szeret, azok a nők csak arra kellettek, hogy kiélje magát (megismerkedésünk előtt 1 komoly kapcsolata volt csak, és azon a lányon kívül, meg 1 futó kapcsolatán kívül nem volt más szexuális élménye). Hogy ő még nem élte ki magát, 18 évesen kezdett csak randizni, a szülei keményen fogták, fiatal még…stb…Esküdözött, hogy már vége, csak engem szeret, többé nem teszi…

Nem tudtam mit tegyek, kétségbe estem, és ez az öngyilkosságba hajszolt. Bevettem a lakásban fellelhető összes gyógyszert, és ittam rá, nem keveset. De megmentettek, kórházba kerültem, kimosták a gyomrom. A magánéleti válságom, a házasságom kudarca így az egész családnak nyílvánvalóvá vált. Szégyeltem magam, nem tudtam hogy fogom ezt túlélni, hogyan tovább. Megint jött a süti, csoki, hányás. 104 kilóra felhíztam. Nem volt kiút. A sérvem miatt nem sportolhattam, nem tudtam mit tegyek. Ez kb fél éve volt.

A gerincemet megműtötték, a férjem most is mellettem van, de a bizalmam iránta megtört. Most is 104 kiló vagyok, most is hányok minden nap, most is falom az édességet, az ünnepek miatt ez mégrosszabb. A nyelőcsövem ég, a torkom fáj, a savam a nyakamban. És nem tudom hogyan tovább….