Világ életemben azt hittem “csak” stikkes vagyok. -meg bolond, szélsőséges, kiszámíthatatlan, határozatlan, gyenge és nem utolsó sorban szánalmas örjöngő hisztérika. Na meg depressziós, pánikbeteg. Úgy gondoltam a gének véletlenszerű és tragikus variációjának vagyok áldozata.

Egy évvel ezelött öntörvényüen (bár valamelyest fokozatosan) abbahagytam az antidepresszánsok szedését. Úgy gondolom az ilyen fajta gyógyszerek (amikor nagyon nagy a baj) gyorssegélynek jók, pl. hogy el tudjon aludni az ember… Hosszútávon nem megoldás, sőt! Persze hatalmas megkönnyebülés mikor kezdenek hatni ezek a tudatmódosítok, de amit én konkrétan éreztem a nyugtató hatás mellett hogy valamit elnyomnak bennem… Pl. sajnos (én is) extra túlérzékeny vagyok, ha meglátok egy pillangót ami rá száll egy virágra, már hüppögök… – na ez megszűnt, aminek eleinte örültem de aztán valahogy mégse… (és itt most sokan kérdezhetik hogy neked semmi nem jó??? Nem jó hogy az élet bajait-örömet nagyságuknak megfelelően reagálod???) -jogos. Mégis úgy érzem az én esetemben a normális sajnos nem normális. Az nem én vagyok aki egy hiradót egy csomag zsebkendő nélkül végig tud nézni. (Akármilyen cikinek és szánalmasnak tartom.) Szóval (el)fojtva éreztem magam. A másik hogy alapból van bennem egy nagy elutasítás mindenfajta gyógyszerrel szemben. Szóval leálltam. Iszonyat volt… Jöttek az elvonási tünetek… Zsibbadt az agyam.-szó szerint!! De mégis azt mondtam NEM!! Nem teszem fel a rózsaszín szemüveget, nem álltatom magam hogy kiegyensúlyozott egészséges vagyok, lássuk milyen vagyok valójában érzéseimet, (negatív)gondolataimat, mélyre elnyomó (ámbár megszüntetni nem képes) gyógyszerek nélkül. És voala!!! Szembesültem. Keserédes ez a megvilágosodás. Meglátni önmagunkat mindenféle lepel nélkül… igen, mikor egy kiscsibe kikel a tojásból és rácsodálkozik a világra hogy Jééé! -hát ez mi csoda? ez a világ?! ugyanígy tekintettem magamra, jééé! Ez vagyok én?? (a végérvényes szembesülés nem rég, pár hete következett be. Mindig keresek alternatív gyógymódokat eddig hitt betegségeimre, a neten.) Aztán jött a döbbenet. SZEMÉLYISÉGZAVAR. Nem “csak” borderline, paranoid és más személyiségzavarra utaló jeleket is felfedeztem magamon. Jött a kettősség érzése, egyrészt jó hogy “nevén lett nevezve a gyerek” – mert ha valaminek tudatában vagyunk van esély felvenni ellene a harcot. Másrészt viszont ez egy iszonyatos betegség…. (a kettősség nálam (is) a negatív irányba billen tehát úgy érzem soha nem leszek NORMÁLIS.

Járok orvoshoz, természetesen. Bár elsülyedek szégyenemben amikor átadja a recepteket… Na mindegyj. Legutóbbi találkozásunkor úgy éreztem egy életem-egy halálom, megmondom milyen felfedezésre jutottam. Megmondtam. Ő csak mosolygott. Holdacska! Egy kicsit mindenki személyiségzavaros. Maga sem jobban mint bárki más. Pl. maga nagyon szereti a párját, igaz? (iiiiigen..) na látja! a borderline-sokat jellemzi az egyszer gyülöl- egyszer imád véglet viszonylag gyakori, gyors váltakozása. Maga nem ilyen! A részemről a válasz csak egy zavart mosoly volt. Közben a fejemben mint egy film kockái peregtek az emlékek -iszonyatos fájdalmat, szégyent megvetést érezve magam iránt- tiszta fejjel újra éltem betegségemből fakadó primitív minősíthetettlen megnyílvánulásaimat… Amikor egy összeteker újsággal neki estem imádva-gyűlölt férjemnek… amikor minden ok nélkül ütöttem-vertem ahol értem, szegénykém “hősiessen” tűrte elmebetegségem elég félelmetes és aggasztó tüneteit… amikor porig aláztam (vagy inkább magam) azzal hogy leköpdöstem…..-ezek az iszonyatos lelkiismeretfurdolást okozó emlékek cirkáltak a fejemben. megfékezhetetlenül….

Hogy az orvosom több éves ismeretség után miért nem tud ezekről? Elég hülye választ fogok adni, de ez az igazság. Mert annyi bajom, problémám volt mindig hogy nem jutott idő ezek említésére. Pl. a depressziós időszakban csak az arra jellemző  tünetek kerültek előtérbe, aztán a pánik, bár a kettő valamennyire fedésben volt. A lényegről, a kettős, szélsőséges érzelmi megnyilvánulásról, hogy ugyanarról a dologról egyik nap ezt, a másiknap azt gondolom… hogy teljesen döntésképtelen, önnállotlan vagyok, hogy mindent feladok féluton, mert nem tudom mi érdekel igazán, érdekel-e valami az életben?? Hogy üresnek érzem magam, hogy igazából mivel az élet minden területén a két véglet között ingadozom -nem vagyok semmilyen!!! és ebben borzasztóan elfáradtam. Most mégís azt mondom, nem baj, nem baj hogy “nem hisz nekem”. Mert az eddigi tapasztalatom alapján valószínű jó orvos módjára (különben nagyon szeretem) egy tucat recepttel jutalmazná mérhetetlen őszinteségemet…. -azt azért inkább mégsem.

Van egy másik problémám. Ami világ életemben részem volt… ezért sokáig nem is foglalkoztam vele… Na de most, tiszta fejjel, megvilágosodva tudatosult: hé haver! itt gondok vannak az emeleten!! Szóval arról van szó hogy amikor nagyon mélyen vagyok, tudjátok, amihez képest a pokol egy luxus körutazással ér fel… Szóval mikor vége mindennek. Na akkor én menekülöre fogom. Huss.. El innen amíg nem késő!!! Hogy hova? Egy másik világa…. egy fantázia világba…. A lényeg, hogy ott olyan lehetek amilyen nem vagyok, nem voltam és soha nem is leszek. Szép, okos, sikeres, művelt, fifikás,stb, mindenki által szeretett, elismert, (90-60-90) -egy szóval TÖKÉLETES. Ez olyan mint a gyógyszer, ugyanúgy jó gyorssegélynek, és ugyan olyan káros mint a gyógyszer, sőt!! Beépül az ember tudatalattiába (legalábbis én így látom) egy olyan mérce magával szemben amit a büdös életben még csak meg sem közelít!! Gyakorlatilag már-már ott tartok hogy képzeletben egy szuperhős(nő) vagyok! A valóság-fantázia között rohamosan nő a szakadég… Megállíthatatlan… és visszatérni a valósága egyre fájdalmasabb…

részben már leírtam ezeket a problémáimat, bár ott inkább azt hogy hogy lett belölem egy ilyen semmirevaló szánalmas pióca…

Különben nagyon jól esik az írás, kicsit megkönnyebülök…. Ahogy írok még tisztábban látom életem eseményeinek összefüggéseit… bár nem tudom érthetően fejezem-e ki magam…. vagy kaotikus az egész mint ahogy én magam.

((hát most jöttem rá hogy ezt a fantáziavilág dolgot már egyszer leírtam, az elöző “irományomban” -amiből most kitöröltem….(????) néha olyan az agyam mint egy 120éves aggastyáné….. ez hihetetlen.))