Sziasztok! Sokat olvasgatok tőletek… Rengeteget segít. A tanácstalan emberek is jó hatással vannak rám, és természetesen azok is akiknek már sikerült megbékélnie önnmagával, a világgal… Mostmár van valami fogalmam hogy mi számomra a járható út. Persze még csak szigorúan elméleti szinten. Nehéz kitőrni az évek hosszú sora alatt kreállt bőrtönömből. Természetesen ilyenkor erősödik a kettőség érzés… hogy annyira akarom csinálni… de a gátlások elhatalmasodtak rajtam… (ezek az érzések egymást erősítik)

Törekszem valami tudatos kiegyensúlyozottságra… persze ez nagyon könnyen átvág(hat) görcsös (szűk látókörü) “ráfeszülésre”… Tudom hogy nem megy egyik napról a másikra… Sőt! Hosszú éveknek kell eltelnie hogy valami egyensúly legyen az életemben… Néha olyan boldogság érzés fog el… úgy érzem a világ egyik leszerencsésebb embere vagyok…

Nehéz, de megpróbálok örülni annak ami van… van két lábam, két kezem… tudom használni őket tökéletesen! Lehet ez egy kicsit demagóg… Csak hát az van (legalábbis nálam) hogy ezeket a dolgokat természetesnek veszem… pedig sajnos nem az… Úgy érzem a sors, vagy Isten -nevezze mindenki úgy ahogy belátása, hite szerint gondolja- azt mondja, “ha nem tudja becsülni azt amilye van, hát elveszem tőle!”…..

Nagyon vékony mezsgyén próbálok egyensúlyozni… Konkrétan a dühkitöréseimet próbálom tudatosan kezelni… Kisebb-nagyobb sikerrel… (inkább kisebb) valahogy felül kell emelkedni dolgokon… más szemszögből nézni embereket, helyzeteket… nem tudom…. nem könnyű… zsigerileg bennünk van ez a gyermeki tehetetlenségből fakadó düh.. ezen kell urrá lennünk, tudatossan, de semmiképp nem úgy hogy elfolytjuk az indulatot…(az a lehető legrosszabb, én próbáltam egy időben, konkrétan azt éreztem szétrobban az agyam! nem ajánlom senkinek, akkor inkább törjünk-zúzzunk)

Annyi minden kavarog a fejemben… nem tudom leírni, mert káosz.