Nálam 16 évesen kezdődött ez az egész szőrnyűség…157centimhez voltam 51 kiló, úgyhogy nem sok megjegyzés vagy kritika ért a súlyom miatt, de úgy tűnik az a pár is elegendő volt. Szóval belekezdtem…eleinte aránylag normálisan csináltam, este hat után nem ettem csak. Aztán elhagytam a húst és így tovább. Aztán már mindenre találtam kifogást, hogy miért ne egyem meg. Odáig jutottam h 1 hónapig csak gyümölcsöt ettem, úgyhogy ezalatt lementem 37 kilóra. Egészen eddig nem nagyon vettem komolyan, mármint anyukám folyton figyelmeztetett, meg aggodalmaskodott, hogy túlzás amit csinálok, meg mindenféle cikkeket hozott nekem anorexiás lányokról, de addig amíg magamon nem vettem észre a “változást” , nem érdekelt.

Aztán egyik este amikor fel akartam kelni az ágyból(mert mondjuk a fekvésen kívül máshoz nem nagyon volt erőm meg kedvem) összeestem, meg teljesen ellilultak a kezeim…onnantól még rosszabb volt, mert már tudatosult bennem, hogy ebbe bele is halhatok, de még mindig nem tudtam magam rávenni az evésre. Talán pár nap múlva, nem emlékszem pontosan, ettem meg egy fél magoskiflit, ezt persze 2 órabőgés előzte meg és kísérte is… ezután anyukám elcipelt mindenféle helyekre, természetgyógyászokhoz is, amivel végülis annyit elért, hogy elkezdtem enni ezeket a bio cuccokat,de csak azokat, abból is a barna rizst zöldséggel, meg zabkását.(de több mint a semmi:)most persze jön az a rész, hogy állandóan jártam futni meg tornázni, ahogy az meg van írva…ha esetleg vmi miatt nem tudtam teljesíteni azt, amit kitűztem magamnak az adott napra (mozgásügyben). akkor olyan hisztik jöttek rám, hogy magam sem hittem el…ezután jött a pszichiáter, amit megint csak én csesztem el, mert amikor épp jobban éreztem magam a bőrömben, akkor már nem mentem hozzá. És ezt párszor eljátszottam, szóval már nem merek újból hozzá fordulni. Úgyhogy eléggé egyedül maradtam a dologgal. mert otthon is mindenki azt hitte, hogy renben vagyok…igazából a pszichiáter próbálta visszavezetni a gyerekkorra, meg, hogy biztos ért valami olyan komolyabb dolog ami ezt kiválthatta, de szerintem nincs ilyen. Nálam talán egyszerűen annyi, hogy már a csapból  csak a külonbözó diéták folytak, meg a szuper vékony csajszik és nekem ennyi is elégvolt ahhoz, hogy 51kilósan kövérnek érezzem magam.

De ekkor még el sem tudtam volna képzelni, hogy hánytassam magam. Ez kb 2éve kezdődött…sokszor volt, hogy hetekig alig ettem valamit, aztán már nem bírtam tovább és magamhoz képest sokkal többet ettem,A hánytatásra nagy nehezen vettem csak rá magam, sőt, nem is sikerült az első pár alkalommal. Aztán egyszer valamiért (gondolom nagyon akartam) összejött a dolog. Utána nagyon jó volt megkönnyebbülni, főleg a lelki tehertől megszabadulni…eleinte elég ritkán fordult ez elő, csak végső esetben menekültem a hánytatásba, Csak miután rájöttem, hogy hú ez aztán egy “jó kis módszer” ahhoz, hogy bűntudat nélkül azt ehessek, amit megkívánok…és utána majd milyen egyszrűen megszabadulok mindentől…a barátomnak el kellett mondanom, mert észrevette, hogy nincs rendben vmi, de rajta kívül senki nem tudja. Szóval amikor elmondtam neki, egy darabig konrollálni tudtam a dolgot, mert kértem, hogy legyen velem mindig és ne hagyjon többet enni a kelleténél. De ez se tartott sokáig, mert ha meg egyedül voltam ugyanúgy megtettem…most már nem vagyunk együtt, úgyhogy senkivel nem tudok erről beszélni, pedig még az is segített, hogy csak elmondhattam valakinek, hogy milyen szar a kedvem, azért, mert egy kéttonnás disznónak érzem magam…szóval azt hiszem nagyon szar a helyzet…gyógyszereket kaptam, frontint meg citapramot, de már nincs (meg nem is hiszem h azok segítettek…) Szedem a hashajtókat.  ha alkalmam van rá mindig megteszem, volt olyan napom, hogy 10szer hánytattam meg magam. Ettem, aztán hánytam… és ez így ment egész nap…szinte nincs olyan nap, hogy ne tenném meg, mert akkor is megyek, ha normál adagot eszem.

A fogaim sorra romlanak el, hullik a hajam, állandó gyomorproblémáim vannak…nem sorolom, aki olvassa ezt sztem tisztában van ezekkel…amíg együtt voltam a barátommal valami azért motivált, hogy ne tegyem (természetesen tudom hogy magam miatt kéne sűrgősen befejeznem)de egyszerűen nem megy, mert mindig megfogadom, hogy ez a utolsó,de…de nem , és ezt valahol már akkor is tudom, amikor megfogadom…Úgy érzem, segítség nélkül képtelen vagyok megoldani, de annyira szégyenlem ezt, hogy csak szakemberrel tudnám megosztani, családdal nem. Ha valaki tud segíteni iszonyú hálás lennék…mert nem bírom már ezt sokáig