nem hiszek abban, hogy az ilyesmin orvos segíteni tud. az ember csak saját magán tud igazán segíteni. kivéve persze, ha gyógyszerezik. felnőtt ember vagyok, el tudnék menni magam is. csakhogy nem akarok. mert az újabb függést eredményezne. mi a megoldás? nem tudom. leírom ezt a vakvilágba, mert nincs senki, most épp nem létezik senki. csak az éter, amibe belegondolkodok és beszélek.. mert nincs más.

13 éves korom óta próbálok állandóan megfelelni mindenkinek de minden magamból indul ki. az, hogy arra gondolok, a buszon hogy látják a profilomat és vajon mit gondolnak, próbálok szembeállni az emberekkel, az előnyösebb oldalamat mutatni, és arra gondolni, másoknak mások az értékei, mint nekem, nem hibáztathatom őket, másoknak más a sértés, mások gesztusaik céljai. ha az élet nem ad segítséget, akkor nem tud másra koncentrálni. vannak fent-lent időszakok, de ki és mi befolyásolja ezeket? a környezetem vagy én magam? nem tudom, mit jelent szabadnak lenni, talán jobb, ha szabályoznak, akkor megadják a kereteket egy ponton belül.

sok mindent akarok csinálni és mégis úgy érzem, nem lehet, mert nem lennének partnereim, akik ugyanazt szeretnék, ők sem tudják elhinni, hogy valami lehetséges. a tanulás nem a világ, mégis ezt nyomatják mindenhol, és akkor boldog az ember, ha megdicsérik fáradozásait. . . ezt szánalmasnak tartom. biztos annak is köze van a dologhoz, hogy apukám meghalt, mikor 9 éves voltam és anyukámmal nőttem fel, aki sose volt otthon, még mindig munkamániás, 59 évesen és egy idegroncs – ha nem találja a kocsikulcsát, engem és azt a “***** számítógépet” hibáztatja, mondván, tönkreteszem őt, mert ha leülök az elé a gép elé, teljesen begolyózom. Nem tudja, hogy rajta vannak a barátaim, akiktől függök.

Mindennap megkérdezem magamtól és mindennap kételkedem bennük, és nem tudnak meggyőzni, hogy őnekik valóban fontos vagyok, egyszerűen nem tudom elhinni és tudom, hogy ez baromság, de közben mégsem tudok rajta változtatni. Nem sikerülnek a dolgok, és mivel sose voltam úgy igazán boldog, jobban szeretem a szenvedést és a reményt már átélni, hiszen nem tudom, mi is az, hogy elégedett, harmonikus gondolkodásmód. A paranoia hol elhatalmasodik rajtam, hol azt mondom mindenkinek, vége van és akkor tényleg úgy érzem, mintha vége lenne. A fejemben is mondom, hangosan is kimondom, hisz az az igazság, amit kimond, kigondol az ember, nem?! Ezért nem mondok ki sem a gondolataimban sem a számon se nem írok le olyat, ami bizonytalan. Mert tudom, hogy nem igaz, amit magamra erőltetek. És mégsem! Mégsem mondom már ki azt, hogy… mert rám szuggesszíven hatnak ezek a mondatok. Nem és nem és nem. De mikor jön el az idő, hogy nem hazudok magamnak?

Úgy érzem, a bensőm meghatározódik a megjelenésem által. Belül vagyok sorvadt de a külsőm miatt. Mindeközben tudom, hogy kell viselkednem és úgyis teszem, de a szemem mögött és mindennem mögött másik ember van. Meg kell ismerni egymás hibáit, erényeit és elfogadni, de van egy határ, és azon én majdnem mindkét lábammal átléptem. De időben visszafordultam. Legalábbis mások látszatára. Hogy ne veszítsem el őket.

Nem vagyok sehol sem otthon csak abban vagyok biztos, hogy nem szabad egyedül lennem többé. 8 évig voltam egyedül a lakásban minden áldott nap iskolából hazajövet. És szerettem egyedül lenni. Aztán egyetemre mentem és annyira más emberekkel találkoztam és jókkal, hogy ez megváltozott. Már velük akartam lenni. És itt jön az, hogy vajon nem unnak, vajon ha nem ír, miért nem ír, ha ezt mondja, miért és tudja-e, hogy megbánt, néma gyereknek anyja sem érti a szavát, képes-e úgy látni valaki a világot, mint én? És ha valaha úgy látta, hogy változott meg? Kellek én ezeknek? Ura voltam a helyzeteknek, amikor csak a fogyásra meg az edzésre összpontosítottam és örültem az apróságoknak? Mikor leszek elég jó és mégis mire? Sok barátom van és mégis a társaságukban egyedül érzem magam mintha lebegnék külön egy buborékban ők pedig kívül vannak és minden normális számukra és csak számomra különleges és szomorú. De nem szabad elmondanom nekik, mert azok a dolgok, amiket én csak hiszek (de nem tudok NEM rájuk gondolni), testet öltenek bennük és tényleg negatívan fognak látni. Tényleg úgy fogják gondolni, hogy én csak rontom a levegőt, plusz munkát jelentek nekik és szenvedek. És játszom a mártír szerepet amiből mindig ki akarok lépni és inkább erősebben szorítom a buszon a korlátot hosszú percekig, hogy aztán lassan elernyedjenek ujjaim és lenyugodjak, mint hirtelen felindulásomból hülyeséget csináljak másnak is, magamnak is. Tanulok a hibákból. Tanulok és tanítok, mert tanítanom kell, ha tanácsot és bátorítást várnak pont tőlem, de amit kapok és mondok, magam nem alkalmazom.

Valami ambíció kellene, azt mondták nekem, valami nagy siker, de ezt el kell érnem és gyorsan telik el az élet. De ez nem az élet, tudom én. Az élet az amikor gondtalanul rohan valaki pl. az IKEA-ban és utazik össze-vissza és beszélget és fut és nevet minden hülyeségen és nem akar hazamenni mert a ház körbefogja és kötelességekre kényszeríti. Az embereknek tanulniuk kell, munkát találni, pénzt keresni, család, gyerekek, és aztán paff, mi a szar ez, komolyan? Ez a norma? De közben lázadni is hülyeség? Ki volt ez az eszement, aki ezt kitalálta? Mi az ember egyáltalán, és ki találta ki? Isten? Evolúció? Nagy Bumm? Mi ez az egész, amiben mi benne vagyunk és a kémiai dolgok, a hormonjaink ilyen butaságokat váltanak ki? Hogy ha fájok, kisollót fogjak például?

Mindig is sokszor gondolkodtam ezen. Egészen kiskorom óta.

Ami van: zene, színház, film, ennivalók, lépcsők, állatok, természet, mozgás, színeslátás. Csodás dolgok ezek és mi mégis be vagyunk zárva valami őrültségbe és nem tudjuk élvezni. Annyi sok rosszabb dolog történik a világon és mi ennyire önzők lennénk, tényleg? Csak a pillanatban vagyunk.