Hello,
az én történetem elejére szinte már nem is emlékszem – mert még kb 2 éves lehettem akkor. Most pedig 16 éves fiú vagyok, és már vagy 14 éve szorongok. Na persze kis koromban nem voltam orvosi eset, de kb 12 éves koromtól kezdve pánikrohamok, álomérzetek, erős szorongások gyötörnek.
2 éves koromban egy egyszerű rutinműtétem volt, maga a műtét nem érdekes, de akkor ott a kórházban történt valami, amiért azután nem mertem egyedül lenni. Ha nem volt velem anya, pl az oviban, halálfélelmem volt. Voltak ott akik elevenek voltak, voltak akik szépen eljátszogattak egymással, és voltam én aki sírtam, vagy szorongtam. Minden nap! 1. osztályos koromban változás történt. Ekkor már nem voltam olyan félős, de egy pár év mulva szembe kellett néznem azzal, hogy mindenki csúfol, vagy megvernek. Gondoltam azért, mert nem voltam valami sportos, de így utólag úgy gondolom, talán inkább azért, mert rettentően nagy önbizalomhiányom volt. És én is igazi losernek tartottam magam, így el is fogadtam a sorsom.
Szerencsére 5. ben átkerültem egy másik suliba. Na onnan teljesen pozitív irányba változott az életem. Rögtön lettek barátaim, még kisgyermekkori szerelmem is volt :D. És elgondolkodtam, hogy talán addíg csak én láttam magam olyan senkinek, vagy vesztes típusnak. Csak egy új környezet kellett, és elfogadtam magam, megjött az önbizalmam. Minden jó volt egészen 6. osztályos korom szilveszteréig – 2008/2009, új év. Hát nem irónikus. Éjjfél után ütötte fel a fejét a valami. Talán a pánik. De nem ám a hagyományos formában. Nagyon kimerült voltam, és valószínőleg ezért DEREALIZÁCIÓM, vagyis álomérzetem volt kb 1 óráig, majd ismét. Azonban én ezt nem tudtam feldolgozni, sosem tapasztaltam még ilyet, és leírni sem tudom. Olyan volt mintha halucinálnék. Ezután állandóan ez gyötört. Pl áruházakban, diákolimpián, és esténként az utcán. Anyukám próbált segíteni, de nem tudott megérteni, azt hitte csak fáradt vagyok. Bennem fel sem merült hogy pszichés probléma. Egy 12-13 éves gyerek ezt nehezen tudja feldolgozni. Megutáltam a nyaralásokat, az esti sétákat, úgy éreztem hogy ellenem van minden. A szüleim ráadásul néha le is szidtak, ha panaszkodtam emiatt. Másnak nem is montam ezt el. Máig. Majd most tervezem, hogy a barátaimnak is elmondom- csak hát hogyan.
No mindegy, ha ez még nem lett volna elég, persze hogy van még valami hátra. Egyértelmű hogy a szervezetem csak szivatni akar engem, úgyhogy mikor 14 voltam, akkor találkoztam elősször a mára már jol ismert “haverommal”, a pánikrohammal. Mi lehet vajon a legideálisabb hely az első roham számára. Hát például egy kórusfellépés. Jó ötlet. Azt hittem elájulok. Nem járt más az eszemben, csak az hgy iszonyúan leégek, és elájulok. NEM AKAROK! pedig ekkor már tpasztalt kórustag voltam. És komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy zenész legyek. Ez a vágyam máig kitart, és ez ad erőt ahoz hogy leküzdjem ezt a betegséget.
De akkor még mindig nem tudtam, hogy ez pánik. Ettől kezdve már 2 problémával kellett szembenéznem. (álomérzet). A tanórákon, rendszerint túllélegeztem magam, és állandóan majdnem elájultam De ez máig nem történt meg.
A máig legerősebnek tartott pánikrohamom otthon volt. Utsú tanitási napon nyár előtt. Ez is milyen irónikus. Más fiatal ekkor bulizni ment, én meg otthon feküdtem, és vártam, hogy vajon mikor ájulok el.
Ezután mintha elmúltak volna a rohamok, talán a sport miatt. Nagyon sportos akartam lenni, (ami akkor egy időre sikerült is 
) ez is ilyen önmagammal vívott “csata” volt. El akartam fogadni magam. Na ez viszont nem sikerült. :/ Viszon állandóan szorongtam, és idén jutottam el odáig, hogy megoldjam a problémámat. Kivizsgáltak epilepszia ellen- negatív. De én gyanítom, és nem csak én, hanem orvosok is, hogy az az álomérzés talán mégis idegrendszeri probléma. A pánik, viszont most nyár végén ismét felütötte a fejét.
Azt hiszem az tartja benem még mindig a pánikot, hogy: Zenész akarok lenni, de félek hogy nem birom ki a színpadon, mert már többször majdem elájultam, és ezért félek az ájulástól. Ha színpadon kívűl kapok rohamot, azt pedig örökre megjegyzem, és ha nem tudom kontrollálni, akkor elbuktam, akkor a színpadon is elfogok.
A legfontosabb lépés számomra az volt, hogy megtanuljam kontrollálni. (pl légzéskontroll). Hosszú idő után mára már naggyából beismertem, hogy ha nem harcolok az érzés ellen, akkor talán nem is támad. És nagyon jó eredményeket értem el. (segített Marik Laci blogja is). Az álomértések, érzékcsalódások, pedig szerencsére ritkábban támadnak.
Egy pár nappal ezelőtt azért ismét volt pánik, szóval még nem vagyok teljesen gyógyult.
Remélem érdekes volt a sztori. Mindenkinek pánikmentes napot kívánok. Üdv: Adambird
Kedves adambird!
Ha lenne kedved levelezni, a fatum006@hotmail.com-ra írhatsz nekem.
A történetem az oldalon elolvashatod.
Legyen Szép Napod!
Adambird. Én a zenén nőttem fel, el tudom képzelni mit jelent neked. Kirke hozzászólásával annyiban nem értek egyet, hogy MINDEN ember izgul, ha egyedül kell bármit is csináljon közönség előtt, főleg, ha tétje is van a dolognak. Az viszont másik dolog, hogy ki hogyan tudja palástolni ezt és mennyire van befolyással az előadására. Vannak szerencsésebbek és kevésbé szerencsések. Én pl. borzasztó szorongó típus vagyok ilyen téren. Egyetemi feladatokban is, de mégis szeretem csinálni ennek ellenére. Szerintem idővel, némi segítséggel megtanulod kezelni, de azt biztosra állítom neked, hogy mindenki borzasztóan izgul.
Kedves Adambird!
Csodálkozom, hogy eddig Édesanyád nem vitt el egy komolyabb kivizsgálásra, hiszen a pánikbetegséget lehet kezelni, vannak rá viszonylag enyhe gyógyszerek is. Régebben én is pánikbeteg voltam, nem bírtam a zsúfolt, zárt helyeket, rendszeresen rosszul lettem a buszon, vagy úgy izgultam, hogy szinte az egész testem el kezdett zsibbadni, még a szájpadlásom, sőt a szemgolyóm is, volt olyan, hogy feldagadt a balkezem, és mindezt a pszichém produkálta. Elmentem ideggyógyászhoz, belgyógyászhoz, voltam kardiológiai vizsgálaton és semmi kórósat nem találtak. Viszont pánikroham esetére felírtak egy enyhe, általános nyugtatót. Érdekes, sosem volt rá szükségem, mert a tudat, hogy van nálam a gyógyszer és víz, olyan kellemes nyugodtság érzetet ad, hogy nem volt pánikom. Viszont mindig van a táskámban egy fél literes vizes palack és ez az enyhe nyugtató, koncerten, utazáskor, zsúfolt helyen, mindenhol. Lehet ez a módszer neked is beválna. De javasolom, menj el a körzeti orvosodhoz és kérj egy beutalót, ahol szakszerű felvilágosítást kapsz a pánikbetegségről és egy korodnak megfelelő gyógyszert.
A másik, jól gondold meg ezt a zenészdolgot, a párom egy szimfonikus zenekarban dolgozik, gordonművész, és most, hogy minden évben meghallgatásuk van, úgy értem a karmester, az igazgató, a koncertmester és az egész zenekar előtt kell szólót játszania, teljesen egészséges idegrendszerrel is majd összecsinálja magát már hetekkel a fellépése előtt. Néha olyan ideges, hogy beremeg a vonó, nem tudja eljátszani rendesen a darabot, le kell állnia és újra kell kezdenie, és nem csak ő, sok kollégája is hasonlóan ideges. Pedig nem kezdők, ő 14 éve játszik ebben a zenekarban, ami azt jelenti, nyájban tudnak játszani, de szólistának egyikük sem alkalmas. Szóval zenésznek erős idegrendszer kell, szólistának meg nem is szabad, hogy idegrendszere legyen! Mit fogsz csinálni, ha felvételizel, előadásra, meghallgatásra készülsz, egyedül kell játszanod, vagy énekelned nagyközönség, bizottság előtt? Nem kell elájulnod, elég, ha el kezd remegni a hangod, és vége! Maradhat a zene, de valami nyugisabb területe, nem az előadóművész.
Sziasztok! Én 35 éves 2 gyermekes anya vagyok és 2 éve jelentkezet nálam az első roham, nem tudtam hogy mi ez, Kardiologus 2x vizsgált ki semmi bajt nem látott de a rosszulétek jöttek, és akkor megállapitoták hogy pánikbetegség okoza nálam, nagyon rosszak a napjaim főleg hogy állandó szédülések vannak rajtam, volt olyan is hogy az utcára nem mertem kimenni.Férjem nem hiszi el hogy van ilyen betegség, szerinte kitalálom, nem tudom mit tegyek gyógyszereket nem szeretnék szedni , igaz most szedek 3×0,25 frontint de igy is nem jobb , félek főleg az estéktől a frontoktol mert akkor jön rám jobban.