Előző írásomhoz képest annyi “pozitívum” történt velem, hogy júniusban apám visszavett a családi cégbe (mivel ő rúgott ki, okkal). Ez okoz egy megnyugtató biztonságérzetet, mint biztos kereset és családi támogatás, tisztában vannak mentális probémámmal, csak sajnos elég drasztikus esemény következtében jöttünk rá, hogy komoly baj van. Szeptemben 1. napját a ceglédi zárt osztályban töltöttem szörnyű hely, soha senki ne adjon lehetőséget arra, hogy odakerüljön. Nem is értem, az a hely elvileg arra szolgál, hogy az ember gyógyuljon, mégis inkább már maga a környezet jobban elhiteti veled, hogy egy őrült vagy. Anyám halála után ez volt életem legnagyobb traumája. Semmi különöset nem csináltam előtte, csak ittasan arról beszéltem egy idegennek, hogy meg kéne ölnöm magam, aztán egy rövid konfliktus után rácsaptam a lakásom ajtaját, én csak 1 xanaxot vettem be, hogy jobban aludjak, de ő kihívta rám a zsarukat, mert azt hitte tényleg megteszem. Ők úgy látták, hogy bevisznek. Az a hely egy börtön, egy óriása nagy pofon az élettől, senki ne kerüljön oda! Ennek az lett a következménye, hogy 4 hónapon keresztül csak a közeli barátaimmal tartottam a kapcsolatot, én, aki minden péntek este kiment a városba, egyszer sem mentem…..és tudjátok mi a meglepő? Hogy jól éreztem magam így! Hétvégéket egyedül itthon töltöttem hónapokon át és nekem szinte sosem jutott eszembe, hogy bármerre mennem kéne. Egyszerűen nem volt kedvem emberekkel beszélni, mert nem bíztam senkiben, így mi értelme kimennem. Utána enyhült ez a helyzet, kicsit több igényem volt a társaságra, de még mindig nem annyira, szórakozni meg áhhh ugyan már! :S 23 (nyáron 24) évesen! Semmihez nincs kedvem, szórakozáshoz sem, mostanában barátaimhoz sem, rengeteg energiát kell már abba fektetnem, hogy találkozzak valakivel, nemhogy még célokért küzdjek! És ez készít ki teljesen…..ez a totális kedvtelenség, az élvezetes egyedüllétben való semmittevés és általában semmihez nincs kedvem! Sosem voltam egy motivált ember, de ez már sok! Őrület! Ennek oka mostanában (mert visszaestem) röviden: szerelmi bánat. Gyászként élem meg és nem találom a kiutat, úgy érzem nem tudok a sárból kimászni, én a lassú felépülésben hiszek, hisz én már csak tudom, hogy a gyász milyen (persze a valódin sosem lehet túl jutni) de úgy érzem ez így nem mehet és valamit tennem kell! Csak nincs kedvem…. A munkámat utálom, főleg, hogy elég zárt és családi körben van, elég nagy frusztrációt okoznak nekem nap mint nap. És igazából még tudnám soroloni… mélypont megint! Köszi, hogy elolvastad!