Nem tudom, hol kezdődik az őrület és hol a valóság. Ez a kettő mindig is elválaszthatatlan volt nekem, ahogy a szerepek, amiket úgy húztam magamra, mint más a mennyasszonyi fátylat. Azt hiszem soha nem voltam „önmagam”, ha van ilyen. Az embereket a döntéseik határozzák meg és talán kicsit a gondolataik, ha vannak. Ha döntések határoznak meg, akkor hogy lehetünk elmebetegek? Hogy van, hogy az egyik így, a másik úgy dönt? Mik azok az alapvető döntések, amik mássá tesznek minket?

Nem értettem soha az embereket, nem értettem egyetlen döntést sem, amit hoztak. Talán ezért választottam hivatásként azt, hogy megértsem őket. Mióta meg tanultam írni egyetlen szenvedélyem volt, mégpedig; az írás. Tudni akartam mi vezeti minden döntésüket, minden moccanásukat, de közben képtelen voltam elképzelni, hogy ők is „léteznek”. Mindennap szembesülök létük bizonyítékával, azonban a mai napig nehezen fogadok el ennyi életet. Ennyi létet, vágyat, célt felfogni hogyan lenne képes az emberi elme? A végtelent nem tudjuk magunkba szívni.

Már nem próbálkozom. Írok, de minek? Minek, ha szavaim senki nem érti? Ha a történetem nem elég jó, nem elég egységes? Szétesik, ahogy a valóság hullik szét. A szerelemről írok, talán senki nem tud úgy szeretni, mint egy borderlinos, mikor nem fogadtam még el, hogy az vagyok, azt írtam a barátomnak egy veszekedés után smsben, hogy: te soha nem fogod megérteni, hogyan szeretlek. Veled az életet szeretem. Nem fogod soha megérteni, mennyit jelentesz nekem. – és ez így igaz. Az életet szeretem vele együtt, amit nyújtani tud abban az édes zűrzavarban, ami minden pillanatban darabokra szakít.

Nem értettem saját leírt szavaimat, csak úgy jöttek, ahogy alkony követi a napfényt, természetesek voltak, kifejezőek, szívhez szólóak, minden mesterkedés nélkül. Ez így igaz, nem volt bennük semmi törekedés, semmi manipuláció. Szeretem vele együtt az életet, bármit, amit adhat nekem.

De hol marad az a szerencsétlen, az a romlott, aki elmém magját alkotja és űzz egyre tovább? Skorpió vagyok, talán ez is ront a helyzeten; szörnyű csillagjegy, ne szülessetek bele, ha tehetitek. Nem tudom, hogy a horoszkóp vagy a személyiségzavar, de egyre űzz, mint megszálltat a kiszemeltje; egyre tovább, még, még, még! Kényszerbeteg lettem, az írással és az élettel kapcsolatban, a megszokások tartanak egyben és a fájdalom, ami minden percben őrizz engem, mint egy kegyetlen szerető.

Vannak ilyen, vannak olyan emberek, én pedig magukra öltöm személyisük apró morzsáit, mint mennyasszony azt a bizonyos fátylat. Akad, akit szeretek és akad, akit nem, de az életem és így, a személyiségem részei. Mindannyian bennem vannak, meg tudom őket fogni, minden porcikájukat birtoklom. Jobb és még jobb leszek általuk, felveszem azokat a tulajdonságokat, amik tetszenek, – közben elveszem én magam létezni-, míg nem más emberek személyisége nem alkot engem.

Gyűlölöm őket, mégis, emberek sűrítménye vagyok.

Nem több, nem kevesebb.

Nem vagyok képes megérteni őket, mégis, mintha meg tudnám fogni azt az apró részecskét, ami alkotja őket.

Néha, egészen úgy érzem, a részük vagyok, vagy ha az nem is, értem, mit miért tesznek a csontig megfejtve lelkük minden apró benyomását. Meg fogok halni saját magam, választott magányában, miközben keresem a válaszokat.

A társasági konvenciók életem másik nagy kérdései. Nem értem, hogy lehet a jót és a rosszat meghatározni, az elmét korlátok közé fogni. Mindig egy Szabó Lőrincz vers jár a fejemben;

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

A jó és a rossz, persze, nem lehet eldöntendő kérdés, kellenek szabályok melyek meghatározzák, de akkor sincs abban semmi igazság, hogy ezek a dolgok nem rugalmasak, hanem adottak. A személynek is van értékrendje, az én értékrendem szerint senki nem jó és nem rossz, senki nem több vagy kevesebb másoknál, mert ilyet vagy olyat tesz. Ha már a döntéseink határoznak meg minket, és ezek a döntések határozzák meg, hogy jók vagyunk –e vagy rosszak, akkor miért ítélünk el másokat, pusztán társadalmi meghatározásból?

Az Én-nek nem szabadna ennyire függnie a korlátoktól, ott kéne hagynia őket, inteni nekik és azt motyognia közben magában: na, végre!

ui.: kicsit elmélkedős lett, sajnálom, máskor izgalmasabbat írok: )