Sziasztok!
Egy színpadi darabban hallott idézettel szeretném kezdeni a bemutatkozásomat:
“Nézz a tenyerembe! 110 éves az életvonalam. De mit kezdjek én ezzel szeretet és simogatás nélkül? Az öngyilkosság nem az én műfajom. Az én műfajom a remény!”
Mások állítása szerint értelmes, jóképű és meleg pasi vagyok. A munkahelyemen ahol középvezetőként dolgozom, senkinek nem jutna eszébe az, hogy meleg vagyok, ráadásul bordeline személyiség. Humoros, céltudatos, kissé őrült, maximalista valakinek gondolhatnak, aki atom szinten átlátja az embereket, az emberi játszmákat és kiváló szakember. A hétköznapjaim a karrierről és az ezzel kapcsolatos sikerekről szólnak, de a munkaidő után -amikor egyedül maradok-, rámtör a magány, a kétségbeesés, a szinte elviselhetetlen lelki és testi fájdalom. Kétségbeesetten, mindenáron szeretnék emberi kapcsolatokat létesíteni, majd ugyanilyen kétségbeesetten menekülök, ha valaki közel szeretne kerülni hozzám. Ha hármat kívánhatnék, akkor a három kívánságból kettő biztosan az lenne, hogy érintsenek, öleljenek, szeressenek meg, de ha erre sor kerülne, akkor pszichés és testi tünetek tömegével találkozom és elmenekülök.
Nagyon messziről jöttem: egy többgyerek család, alkoholista apa, borderline anya, számolhatatlanul sok fizikai és lelki bántalmazás. Nem kallódtam el… Nagyon fiatalon elköltöztem otthonról és egy hosszú kapcsolat menedéke alatt tanultam, fejlődtem és viszonylagos nyugalomban éltem/éltünk. A húszas éveim a fejlődésről, stabilitásról és arról szóltak, hogy a testvéreimen kívül, minden családtagomat elvesztettem.
A stabilnak mondható magánélet véget ért 33 éves korom körül. Egyedül maradtam. Elvesztettem minden olyan kontrollt, ami mederben tartotta az egyébként instabill lelkivilágomat. A tüneteim innentől számítva lettek igazán súlyosak…Stabil baráti köröm sosem volt, kevés ember tudja megérteni és tolerálni azokat az érzelmi szélsőségeket, amikkel egy borderline karakter él. 4 éve, azaz 4X365 napja várom a megváltást, várom a csodát. Változni szeretnék. Szeretném, ha emészhetőbb és szerethetőbb lennék mások számára, ha nem egyedül kéne megélnem azt sok magas hegyet és mély völgyet, amivel mi borderline-ok élünk.
2 éve altatóval alszom, annyi szorongással zárok egy napot, hogy jelenleg nincs más módszerem arra, hogyan kapcsoljam ki az agyamat. Eddig 3 magán terapeutánál jártam, mert felismertem azt, hogy egyedül nem fog menni a változás. Sajnos mindhárom alkalommal az 5. találkozásnál bekapcsolt a pánik gomb és elmenekültem. Nem voltam képes arra, hogy közelebb engedjem maagamhoz a segítséget, nem voltam képes elfogadni azt, hogy segíteni akarnak nekem- talán azért mert tudtam, hogy ez nem érdek nélküli, a pénzem fontosabb, mint a fejlődésem.
Tartozni szeretnék valahova. Tartozni szeretnék egy olyan helyhez, ahol értenek, ahol nem kell magyarázkodom azért, amilyen vagyok.
Mostantól olvasni fogom a bejegyzéseket és örülni fogok annak, ha néhányotokkal akár itt, vagy akár személyesen kibeszélhetem ezt a borderline őrületet.