Sziasztok!
Én már több mint öt éve szenvedek ettől a szociális fóbiától. Mindig is úgy éreztem, hogy ez olyan, mint egy lejtő, amin megállás nélkül csúszok lefelé. Az idő múlásával mindig egyre rosszabb lett és sajnos mindig nagyon hamar választ kaptam a „hová fajulhat még ez?” kérdésemre. De vajon hol lesz a vége ennek a lejtőnek?
Az előző nyár során odáig jutottam, hogy június 15-től augusztus 17-ig (igen, ez két hónap) egyáltalán nem jöttem ki a lakásból. Rettegtem a következő tanév kezdetének rohamos közeledtétől, nemegyszer kaptam pánikrohamot emiatt, így ezen a bizonyos augusztus 17-én felkerestem egy kineziológust. Szorgalmasan jártam hozzá, még sűrűbben is, mint a megszokott lett volna, de sajnos teljes mértékben eredménytelennek bizonyult.
A helyzetet még súlyosbítja az a sok kényszerneurózis, amit a betegségem miatt állítottam fel magamnak. A kényszerneurózisok olyan cselekedetek, amelyeket azért végzünk el, mert azt hisszük, hogy általuk megvédhetjük magunkat attól a dologtól, amitől félünk. Én például azt mesélem be magamnak általuk, hogy ha mindegyiket megcsinálom, akkor biztosan “jó napom” lesz. Mostanra már annyi van belőlük, hogy már számontartani sem tudom őket. Így már nem azt az alapvető funkciójukat töltik be, hogy megvédjenek a rossz nap gondolatától, sokkal inkább felerősítik a félelmemet, hiszen fizikai képtelenség mindegyiket pontosan elvégezni. Ilyenkor az egész nap folyamán az jár a fejemben, hogy rossz napom lesz, vagy az, hogy valami rossz fog történni, mert arról az egy dologról elfeledkeztem…
A sikertelen kezelés után reménytelenül állok most itt a szakadék szélén és úgy érzem, hogy már nincs semmi, ami meg tudna állítani ezen a bizonyos lejtőn. Olyan mintha egy moziban ülnék és csupán külső megfigyelőként vennék részt a saját életemről szóló film vetítésén. Csak ülök a vászon előtt és beleszólás nélkül, tehetetlenül nézem, ahogy ez a betegség teljesen tönkreteszi az életemet. Már rég nem én írom a forgatókönyvet. Az életterem és az emberi kapcsolataim drámaian lecsökkentek, és már semmi sem alakul úgy, ahogy azt én szeretném.
Minden napom kész kínszenvedés az iskolában. Egyrészről a tömeg miatt, ami elől általában a tűzlépcsőn bujkálok. Másrészről viszont a szintén a szociális fóbiából következő megfeleléskényszerem miatt. Különösen azért, mert van egy tanárom, aki valamiért nagyon erős szorongást vált ki belőlem. Ilyenkor a betegség összes tünete egyszerre és felerősödve jön elő és ez nagyon megnehezíti a megfelelő teljesítmény nyújtását. Általában annyira leblokkolok, hogy se kép, se hang bámulom az előttem lévő dolgozatot.
Még otthon sem érzem magamat biztonságban, még otthon sem tudok nyugodni, mert már a saját édesanyám társaságában is ugyanazt a szinte már állandósult rettegést érzem. Nincs jobb kifejezés rá, minthogy ez a betegség teljes mértékben és minden tekintetben elvette tőlem az életemet…
Mindezekkel együtt rettenetesen nehéz élni. És ennek a rettenetesnek a jelentését igazán csak az tudja felfogni, aki tudja milyen a nap minden egyes percében félni. Én már belefáradtam a folytonos rettegésbe. Hol cseppnyi reménységgel tölt fel álmodozó mivoltom, hol pedig a kétségbeesés legmélyebb tengereibe fuldoklom. Ez a félelem rosszabb, mint bármely más betegség, mert gyakorlatilag belülről emészt fel.
Nem tudom, hogy mit csináljak. Nem tudom, hogy mennyire súlyos az esetem. Érdemes lenne megpróbálkoznom a gyógyszerekkel? És ha igen, akkor kihez kell fordulnom ez ügyben? Kinek mi segített?
Kedves Lamatin,
hadd tanácsoljak még egy dolgot… Otthonról is tudod csinálni, és nem kerül erőfeszítésbe. Csak le kell ülnöd vagy lefeküdnöd, becsuknod a szemed, és ellazulnod. Ebben segítségedre lehet az Agykontroll tanfolyam – alapgyakorlat című mp3, melyet youtube-on is megtalálsz: http://www.youtube.com/watch?v=jfOahkMfXOY
Ha ezt párszor végigcsinálod, máris jobban fogod magad érezni, de ami fontosabb, hogy eztán már elég lesz becsuknod a szemed, gondolni a 3-asra 3-szor, majd a 2-re, és így tovább 1-ig, ezáltal tökéletes ellazult állapotba fogsz kerülni. Ezt az állapotot felhasználhatod arra hogy segíts magadon. Én azt tanácsolnám, hogy képzelj el egy boldog jelenetet, ahol esetleg indián-szögdelsz örömödben, vagy táncolsz, vagy bármit, ami sok mozgással jár. Érezd közben hogy egyáltalán nem esik nehezedre. Vésesd be az agyadba ezt, és ez hidd el működni fog. Ha nem 1 hét alatt, akkor 2, ha nem 2 akkor 2 hónap, a lényeg hogy kitartóan kell csinálnod. Ha rádjönne a stressz bárhol, mondjuk már az ajtó nyitásakor, csukd be szemed, és gondolj a 3-asra, ahogy tanultad. Ettől azonnal meg fogsz nyugodni.
Ne haragudjatok, hogy csak most írok vissza, de köszönöm szépen a hozzászólásokat!
Kedves swarowski!
Anuykám észre sem veszi, hogy baj van, és nem tudom, hogy mit szólna, vagy hogy hinne e nekem egyáltalán, ha azzal állnék elé, hogy egy bentlakásos, több hónapos terápiára szorulok. Egyébként lehet, hogy igazad van a kifogásokkal kapcsolatban, de rettenetesen félek attól is, hogy ki lennék én enélkül a betegség nélkül? Nem emlékszem milyen a “normális” élet, nem emlékszem arra, hogy milyen enélkül a már-már fizikai fájdalmat okozó érzés nélkül kimenni az utcára és élni az életemet. Nem tudom ki lennék én, hiszen ez a betegség irányítja az összes cselekedetemet, amik meghatározzák a valómat. Milyen lennék nélküle?
Kedves Maja108!
Bármilyen pszichológus hajlandó kezelések nélkül gyógyszert felírni? Milyen mellékhatásokkal kell számolnom? Tényleg álmosítanak és tényleg nem tudok majd koncentrálni miattuk? Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy ki kéne próbálnom a gyógyszereket, mert nemsokára osztálykirándulásra megyünk az országon kívülre oda, ahol tavaly is pánikrohamot kaptam az egyik túra közepén, és mivel tavaly óta is sokat romlott a fóbiám, ezért nem szeretnék elmenni és élesben megélni, hogy mégis mennyivel. Te hogy tapasztaltad?
Kedves szekeresm!
Köszönöm a tanácsaidat, de én nem szeretnék így élni. Igazából azért nem, mert ez így nem is élet. És én élni szeretnék, megtapasztani és bepótolni mindent, amiről eddig lemaradtam, mindent amiről eddig le kellett mondanom. Jól akarom érezni magamat a bőrömben. Szeretnék önfeledten sétálni az utcákon, barátokat szeretnék, élményeket szeretnék, normális életet szeretnék. Azt szeretném, ha mindez csupán csak rossz emlékként maradna meg, rémálomként és nem valóságként. Ha tovább romlik, ha tovább csúszom lefelé ezen a lejtőn, azt már nem bírnám ki.
De a történeted sokat segített, reményt adott, hogy meggyógyultál. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy ebből ki lehet gyógyulni. Úgy értem persze tudtam, hogy nem egy halálos betegség, de példákkal még sosem találkoztam…szóval köszönöm!!!
Kedves gr006!
Tudom, hogy a félelmeimnek nincsen se alapjuk, se értelmük, de ettől függetlenül még érzem őket, és ugyanúgy megkeserítik az életemet, mintha valós dolgoktól kéne félnem.
Az túlzás azért, hogy anya nem vette észre. Bármennyire is próbáltam elfojtani a külső jeleket az, hogy nem megyek sehová az neki is feltűnt. De ezért engem hibáztatott és az eszébe sem jutott, hogy esetleg valami más állhat a háttérben. Ne értsétek félre, anya nagyon jó ember és jó anya is, csak biztosan nagyon fáj neki, hogy ennyire emlékeztetem őt az apámra. Legalábbis ez az én elméletem…:) De tényleg nagyon rosszul esik, amikor még azalatt és azután is, hogy dokihoz jártam engem hibáztatott és nem fogta fel, hogy ebben a szituációban én vagyok a szenvedő alany. De tényleg nagyon nehéz lehet ezt felfognia/megérteni egy kívülállónak. Nem lehet könnyű megérteni a félelmet annak, aki így még sosem félt. Lehet érteni, hogy hová akarok kilyukadni. Egy kissé zavaros, tudom, de az empátia nem mindenki számára könnyű dolog. Iszonyatosan rosszul esik, amikor engem hibáztat, de nem merem és nem is akarom őt folyton arra emlékeztetni, hogy selejtes a gyereke. Hiszen melyik anya örülne ennek?
Jó lenne, ha lenne valakim, aki mellettem áll, de sajnos nem tudtam kialakítani ilyen kapcsolatot (mondtam, hogy tönkreteszi az életemet). És természetesen ettől csak még rosszabb, hogy nem beszélhetek róla senkivel, de másrészről pedig úgy sem hinnének nekem, mert ahogyan azt már mondtam:ezt tényleg nagyon nehéz megérteni.
Köszönöm a tanácsaidat, meg is próbálom megfogadni őket. De ha nem baj, akkor e-mail címet nem adok, mert bár tudom, hogy te ajánlottad fel, azért én mégsem szeretnélek terhelni a saját gondjaimmal. Köszönöm, hogy írtál! :)))
szia Lamantin! Maga a szociális fóbia, ami miatt szenvedsz, az a félelem a megszégyenítő szituációktól. Hogy ez elmúljon, az önbecsülésedet kell helyre rakni. Azt nem tudom, hogy fiú vagy-e vagy lány. Olyan sok féle ember van a Földön! Mindenféle ulajdonságokkal együtt. Egyiknek jó az alakja másiknak kevésbé, egyik követi a divatot a másik nem , egyik gazdag másik szegény, még olyan ember is van, aki az utca poros kövén fekszik részegen, mert hajléktalan. De pont ez az, hogy annyi féle ember van, rosszak is és jók is, hogy egy nagyobb városban ha kimész az utcára tutira nem fognak megbámulni. Kis közösségekre sajnos igenis jellemző, hogy aki nem szerintük úgymond ,,tökéletes”, azt kiközösítik, és a szenvedő alany pedig onnantól kezdve elveszíti az önbizalmát. De ilyen esetben azok szoktak a parasztok és utálnivalók lenni akik ezt az egészet csinálják, nem pedig az, aki elszenvedi. Sajnos vannak nagyon alacsony intelligenciájú emberek, akik hajlamosak a kiközösítésre. De velük nem is lehet és nem is érdemes barátkoznod. Nem vagy kevesebb senkinél, hidd el, nincs mit szégyellned magadon, bátran kimehetsz az utcára. Mondom, egy nagyobb városba nem nagyon bámulnának meg, bár sajnos olyanra is sok példa lehet, egyes emberek intelligenciaszintjét elnézve, de aki meg olyan hogy lenéz téged valamiért, az meg olyan ember is…. aki nem érdemli meg, hogy adj a véleményére, hogy bezérkózzál miatta. Olyan embereket keress, akik elfogadóak, Nem tudom azt sem hogy mekkora városban laksz, hogy milyen suliba jársz, hogy milyenek veled az osztálytásrsaid iskolatársaid tanáraid stb…, nekem ami meglepő hogy nem tűnt-e fel még az édesanyádnak hogy nem vagy jól? Hát ha a gyerekem (nekem nincs ahhoz még fiatal vagyok de ha lenne) nem menne ki két hónapig az utcára meg furcsán viselkedne én azért észrevenném és nem tekintenék rá közömbösen hanem segítenék neki. De mondtad, hogy nem jó a kapcsolatotok. Ilyenkor az embernek mégjobban lecsökken az önbizalma, szeretethiánya lesz stb, ha még azt is érzi, hogy a saját anyja nem szereti eléggé. Sajnálom. Keresned kellene olyan embereket, akiken érzed hogy szeretnek hogy melletted állnak! Elsősorban párkapcsolat, barátok, stb. Mert egyedül ,magányosan, hogy a gondolataidat sincs kivel megosztanod, nagyon nehéz. Persze ehhez is kell nagyon sok bátorság mert nagyon magad alatt vagy most de hidd el hogy talpra lehet állni! Csak nagyon fontos, hogy becsüld meg magad, hiszen nem vagy rossz, nincs semmi értelme szégyenkezned az emberek előtt! De sok ember van, akinek lenne rá okuk, és bezzeg nem szégyellik magukat…. . Gyógyszerkérdésbe nem akarok belefolyni mert nem tudok rá most hiteles választ adni több okból is. Tedd rendbe a fennálló konfliktushelyzeteidet, zűrjeidet az életedben, hogy ne legyen olyan, amivel még a fóbiád mellett pluszban meg kell küzdened! Ez nagyon fontos, ne hagyd, hogy elfajuljon az életed! Gondolok itt pl. arra, hogy ha a sulidban bántó közösség venne körül, nem tudom, van-e ilyen, akkor váltanod kell, muszáj, mert nagyon nagy sebeket hagy különben benned. Mindenképpen ki kell menned az utcára, nem csak az iskoládig vezető útig és onnan vissza! Menj el valahová, ahol nincsen akkora tömeg, szellőztesd ki a fejed, stb! Jó lenne még tudni ezt a pár dolgot ami felmerült kérdésként a levelemben, hogy mik még azok a konfliktushelyzetek amivel meg kell küzdened, hogy mekkora városban élsz, van-e valaki melletted aki segít, stb.. Ezekről nehéz írni, főleg nyilvános oldalra, de ha megadsz egy email címet esetleg akkor folytathatjuk ezt priviben. Minden jót és fel a fejjel, lesz ez még sokkal jobb is!:)) üdv
A félelmeid tárgya a félelem. Én a helyedben nem félnék a félelmeimtől, és nem szenvednék a szociális fóbiámtól, hanem elfogadnám őket. Élni nagyon sokféleképpen lehet. Az iskolát távoktatásban is el lehet végezni, otthoni munkával is lehet pénzt keresni, házhozrendeléssel mindent elérhetsz, amire csak szükséged van. Az internet korában ténylegesen nem kell kilépned az emberek közé, ha nem akarsz. Ha te tényleg ilyen vagy, akkor ez nem probléma. A probléma az, ha ez ellen küzdesz. El kell fogadnod, amilyen vagy, és ezen az alapon kell kialakítanod az életmódodat. Nincs más megoldás. Szeresd az életedet olyannak, amilyen.
Több lehetséges “olvasata” is van a történetednek. Ha nem pont arról van szó, hogy a szociális fóbiád tesz lehetetlenné, akkor a következők jöhetnek szóba: sértettség, amit nem tud valaki feldolgozni; szeretethiányos élet, amit nem tud valaki elfogadni; egyszerű önzés, ami főként egy rossz nevelés eredménye. Valójában, akivel ezek “megtörténnek”, sohasem tehet róla, nem hibáztatható. Az viszont lehetséges, hogy felismerje, melyik esett meg vele, és feldolgozza, ami azt jelenti, hogy túllép rajta. Ehhez szerintem nem baj, ha van pszichiátriai segítség. Nem akármilyen pszichiáter tud segíteni bárkinek, hanem ehhez úgynevezett szerencse kell. A szerencse pedig abban gyökerezik, hogy valaki tényleg máshogy akarjon élni, mint ahogyan él. Amikor hasonló problémával jártam egy pszichiáetrhez, ő egy pár nagyon egyszerű dologgal kihúzta a problémám méregfogát. Egyfelől soha nem mondott semmit, csak kérdezett és hallgatott. Ettől minden kezeléskor annyira kiakadtam, hogy elhatároztam, nem megyek többet. Aztán mégis mindig újra mentem, persze megint kiakadtam, és így tovább. Ebben az a lényeg, hogy magam akartam menni, annak ellenére, hogy tudtam, mire számíthatok. Kb. direkt akartam a rosszat. A következő egyszerű dolog az volt, hogy megkérdezte, mégis, milyen szeretnék lenni. Elég volt elmondanom, máris tudtam, hogy ehhez mi mindent kell NEKEM TENNEM. A harmadik nagyon egyszerű dolog az volt, hogy megkérdezte, mi a bajom a párommal, utána pedig, hogy miért őt választottam annak idején. Ott döbbentem rá, hogy gyakrolatilag ugyanazokat a tulajdonságait soroltam fel mind a két “listában”. Nekem ennyi elég volt, hogy lássam, nem a világgal, hanem velem van a baj, és csak én magam tudok lábra állni, senki más nem teheti meg ezt helyettem. Az hozzátartozik, hogy a teljes lábraállásom ezt követően még 20 évig eltartott, de közben már élhető, sőt, élvezetes volt az élet, és láttam, hova tartok, és csak a pillanatnyi gödröket kellett túlélni, ami normális, mert olyanok mindenkinek vannak. Nem tudom, neked ez segít-e. Remélem, igen…..
Szia!
Nekem az a véleményem, hogy a gyógyszerek a te állapodon igenis segítenének. Sőt, ilyen súlyos helyzetben, amikor már nem mersz kimozdulni, csak ezzel lehet indítani. Az antidepresszánsok nem gyógyítják a depressziót, nem javítják a kedélyállapotot, viszont a rettegést és a pánik rohamokat enyhítik, ezt saját magam tapasztaltam. Szóval, ez egy kis induló segítség, aztán amikor lesz elég bátorságod, keress egy aktív tevékenységet, amit szeretsz csinálni. Nekem a tánc segített. Tudom milyen a pánik, szinte lebénítja az embert. De a táncban, amikor elkezdesz mozogni, először ezt a testi bénultságot győzöd le, majd ettől a lelked is felszabadul. Ez egy kívülről befelé járható út. Nekem ez bevált. Nagyon fiatal vagy még, ne add fel, eljön az az idő, amikor a pánik már csak egy rossz emlék lesz. Egyébként a pszichoterápiában nem hiszek, abban, hogy elő kellene bányászni és “feldolgozni” múltbéli sérelmeket. Ez hülyeség. Persze a pszichiátereknek ez jó üzlet, enélkül nem lenne munkájuk, hiszen mást nem is tudnak, csak elemezgetni. De ettől csak rosszabbul érzi magát az ember. Vannak dolgok, amiket egyszerűen el kell felejteni, ki kell dobni a kukába. A benned lévő félelemnek már rég nincs tárgya, csak az agyadban lezajló kémiai folyamatok okozzák. Gondolj erre mindig, hogy nincs semmiféle valóságos oka a félelmeidnek. Ez csak kémia, a gyógyszerek, ha meg nem is gyógyítanak, de segítenek enyhíteni a szorongást annyira, hogy el tudj végre indulni, és normális életet tudj élni. Keress egy bármilyen pszichiátert a neten a lakóhelyed közelében, aki felírja a gyógyszert, de ne hagyd magad fárasztani mindenféle terápiákkal, inkább menj el szórakozni. Sok sikert!
Nem számít, milyen messze laksz! olyanok is vannak ott, akik Vajdaságból jöttek, vagy még messzebbről! Az egészséged mindennél fontsabb! A suliban halaszthatsz. Ha meg akarsz gyógyulni, ne keress kifogást, hanem gyerünk. Én gyógyszeres kezelés mellett a napi rendszeres terápiában hiszek. Ez a kettő együtt elengedhetetlen. Ne menj kuruzslókhz, mert csak a pénzt veszik el. Ha beleteszed magad egy ilyen kezelésbe, nem marad el az eredmény, hidd el. Semmi érdekem nincs abban, hgy Tündérhegyre kerülj, de nem tudok jbbat, mert nincs is.
Hajrá!
üdv
Köszönöm szépen, hogy írtatok.
Kedves Filipovic!
Sajnos már annyira elhatalmasodott felettem ez a dolog, hogy az életterem csupán az iskolára és a lakásunkra szűkült. Ha arra kerül sor, hogy valami miatt ki kell mennem az utcára, arra a fóbiám egy pánik rohammal reagál. Szóval bármennyire is vonzzana a természet bejárásával párhuzamosan való gyógyulás, azt hiszem sajnos nekem ez nem menne. :(( De nagyon köszönöm, hogy írtál…és amúgy én is így vagyok vele, hogy bármennyire is szeretnék normális életet élni a fóbiám miatt csak nagyon kevés időt töltök a külvilágban, de amikor ott vagyok, akkor én is imádom észrevenni azokat az apró “csodákat”, amik mellett az átlag emberek nap-mint nap elsétálnak. :)))
Kedves gr006!
A kineziológus, akihez jártam azt mondta, hogy kb. 9 éves koromban történhetett valami, ami miatt ez kialakulhatott nálam. Erről annyit kell tudni, hogy 9 éves koromig azt hittem, hogy a családom tökéletes, hogy a szüleim szeretik egymást és szeretnek minket is a két testvéremmel. De 9 éves koromban egy nem várt családi esemény következtében kiderült, hogy ez nem így van. Egy délelőtt leforgása alatt az igazsággal lerombolták a “valóságomat”, amikor elmondtak minden eddig titkolt tényt. Ne haragudjatok, hogy nem mondok konkrétumokat, de nem kell túl komoly dolgokra gondolni. Egyszerűen csak azért érintett engem ilyen nagy mértékben, mert egyik család sem tökéletes, de engem belehazudtak egy tökéletes családba, aztán hirtelen lerombolták azt. Azóta már jópár év eltellt, a szüleim elváltak, anyával és a nővéremmel elköltöztünk és apával már több mint fél éve nem is beszéltem…
Elvileg innen indult az egész…De most nem tudom, hogy mihez kezdjek, mert úgy tűnik, hogy ez a betegség legyőz engem…én meg már belefáradtam és kezdem feladni…Így, hogy már többet tudsz a háttérről mit javasolsz?
Kedves swarowski!
Sajnos Budapesttől 250 km-re lakom, és nemigazán hagyhatom ott a sulit…De azért köszönöm, hogy írtál :)) És örülök, hogy neked sikerült meggyógyulnod, és köszönöm, hogy reményt adtál nekem a példáddal, hogy van kiút. :))) Van más hasonló intézmény is az országban, mint a Tündérhegy? Milyen kezelésekkel tudtak segíteni neked?
Szia!
Én most jöttem i egy olyan helyről, ahol az ilyen betegségeken TUDNAK(!) segíteni.
Nézd meg az interneten: Tündérhegy a neve és Budakeszi vadaspark mellett van, a Szanatórium utcában. Ott egy fantasztikus Team segít abban, hogy elmúljanak a tüneteid és kigyógyulj a betegségedből. A kezelés TB támogatott, teljesewn ingyenes, sőt talán ez az egyetlen olyan hely, ahol az orvosok nem fogadnak el hálapénzt. Egyetlen dologra lesz szükséged: időre. De mivel úgy látom, amúgy sem tudod így élni az életed normálisan, rászánhatod azt a három hónapot a gyógyulásra. Én novemberben a teljes kilátástalanságból, öngyilkossági kísérletem után kerültem be és ma semmi bajom, pozitívan nézek a jövő elé és boldog ember vagyok. Bár nem ismerjük egymást, de kérlek, higgy nekem és mielőbb kérj egy beutalót a körzeti orvosodtól Tündérhegyre. Ha lenne még kérdésed, írd meg.
gyógyulást kívánok Neked.
mondd mióta alakult ez nálad ki és mi történt előtte, ki váltotta ki ezt belőled? biztosan kell lenni háttéreseményeknek, amik okozzák az önbizalomhiányt.
Szia, neked is azt tudom tanácsolni, mint szinte mindenkinek, és magamnak. Sétálj sokat természetben, ne emberek között előszőr. Ugráld ki magad amikor senkise lát, aztán meglátod hogy semmiben sem korlátoz a betegség, mert csak addig van jelen, amíg félsz tőle. Tudatosítsd magadban hogy ha elő tudtad idézni ezt a betegséget, akkor le is tudod győzni. 1, max 2 óra természetben sétálgatás barangolás után, garantáltan érezni fogod a javulást. Légy türelmes magadhoz. Csodálkozz rá újra az élet apró szépségeire, erre a természet a legjobb hely. Nyugalmat áraszt magából, amitől egy idő után te is megnyugszol, és azon kapod magad hogy nem is gondolsz a tünetekre, mert szép lassan elmúlnak. Ismételd magadban hogy “meg tudom csinálni, képes vagyok rá”. Ha mégis kudarc érne, fogd fel úgy hogy az első lépés a javulás felé. Mert kudarc csak azt érheti, aki próbálkozik. Majd meglátod hogy milyen szépen kezd kivilágosodni újra előtted az élet. A lejtő más szögből nézve emelkedő. Te szépen szembefordulsz a lejtővel és a félelmeiddel, és a legapróbb eredmények elérése után is erősítsd meg magadban a javulásban való hited. Próbálj meg minél kevesebbet figyelni a tested vészjósló jeleire. Bátorság! Bátorság! Bátorság! Ez a kulcsa a javulásnak. Mutasd meg hogy mennyire bátor vagy, ne hagyd magad!
Mosolyogj sokat, az utcán is. Csapd be az agyad, mert ha mosolyogsz, a pánik egyre kevésbé tud érvényesülni, és egy idő után már tényleg úgy érzed h mosolyognod kell rajta, hogy ez ilyen egyszerű.
szia! Ne gyógyszerekkel próbálkozz, bár tudom, hogy vannak olyan alkalmak, amikor elkerülhetetlen. Először is saját magaddal kell szembenézned. Az önbizalomhiánnyal ami benned van. Hogy mik az okok. Ha ezt meg tudod tenni és megtanulod szeretni önmagadat, akkor leszel csak magabiztos. Sokfajta megoldási és feldolgozási séma léma létezik, de erre csak akkor lehet pontos választ adni, ha megvan az az érzés, ami kiváltja belőled az önbizalomhiányt.