Csodaországban, tündeföldön élt egyszer egy hercegnő. Ez a hercegnő egyszer kapott az apjától egy gyönyörű gyűrűt, amit elküldött Csodaország legbölcsebb férfijának, azzal az üzenettel: „Véss bele egy szót ebbe a gyűrűbe. Ez a szó boldog napokon figyelmeztessen, nem mindig leszek boldog, rossz napokon pedig vigasztaljon.”
A nagy bölcs napokig tanakodott magában, majd visszaküldte a hercegnőnek a gyűrűt, aminek a belsejében az állt: elmúlik.

Nem tudom, mikor és hol olvastam ezt az apró szösszenetet, azt sem tudom, hogyan lehetett rám nagy hatással, hiszen mikor olvastam el is felejtettem kicsit, nem is igazán érdekelt. Mindig is gyűlöltem a tetoválásokat, most mégis ezt a szót bőrömbe vésettem, hogy mindig velem legyen.
És az életben is itt maradjon. Akárhányszor ránézek, megnyugvással tölt el ez a szó, bármi bántson, bármi fájjon, elég rápillantanom és akaratlanul elmosolyodok. Boldog nem igazán vagyok, így figyelmeztetnie nem kell, viszont vigasztalnia elég sokszor.
Csak szerettem volna elmondani, mennyire fontos: mindig legyen velünk valami, vagy valaki, akire vagy amire ránézünk elűzi a bánatunk és fájdalmunkat. Ma elővettem egy pengémet, néztem a kezembe, majd a csuklómhoz illesztettem, ahogy a jéghideg magány, űr és bűntudat emészteni kezdett és úgy éreztem, nincs tovább maradásom.
Aztán megpillantottam a tetoválásomat, halkan fújtattam, majd letettem a pengét. Mondhatnátok, nem volt bennem igazi elhatározás, vagy nem akartam elégé véget vetni szánalmas életemnek, de azt kell mondanom… ott volt bennem. Láttam a szememben, éreztem az utolsó percek izgalmát, sóvárgását és a lemondás teljesen eluralkodott a testembe, de ahogy elolvastam: elmúlik – nem tudtam megtenni.
A letargia, melankólia ugyanúgy elfog múlni, mint bármi más, mert ez az élet rendje, ez a világ rendje, ezt adta nekünk az idő és az örökös körforgás.