Sziasztok! Az én törtenetem 20 éve kezdődött, amikor is pár osztálytársam “véletlenül” bezárt egy rég nem működő bánya alsóbb szinti bánya vágatba. Elősször még viccesnek is tűnt, de amikor nem válaszoltak a kiabálásomra és rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, sokkolt. Már mindenféle szörnyűsegre gondoltam, hisz mindig féltem a sötétben. Mivel nem láttam semmit, csak éreztem es hallottam, pánikszerűen próbaltam kijutni. A furcsa, lüktetőnek tűnő hangok, a “mászik rajtam valami” érzes, szúró fájdalom, zsibbadás, reszketés, majd zuhanás. Ez a zuhanás okozta ájulás mentett meg attól, hogy megőrüljek. De ez később fóbiákat, pánikot, dührohamokat, erős migrént és a “szinte sohasem alszom altató nélkül” állapotot váltotta ki. Egy kórházban ébredtem, nem tudtam beszélni, csak reszkettem, hánytam és ordítottam a fejfájástól. Mint később kiderült, “bűnös” társaim vittek kórházba és azt mondták mindenkinek, hogy így találtak rám. Ennyit. És ezt hitték el. Mire kikerültem a 3. gyógyintézetből, az ájulás óta eltelt 4 hónap és már marékszámra szedtem a gyógyszereket. Ezen idő diagnózisa erős agyrázkódás és súlyosan zavart elmeállapot volt. Az otthoni légkör sem segített. Egy idő után mindenki azt mondta , hogy ez csak hiszti és csak hipohonder vagyok! Ki lettem rekesztve, szinte mindenki hátat fordított, úgy tekintettek rám, mint valami hibás egyedre egy selejtre. Pedig igazán beteg voltam. Csak anyám látogatott napi szinten, de nem tudott segíteni, csak összeszedni onnan, ahol elájultam. Talán az ájulások voltak a legjobb dolgok akkor, mert legalább nem álmodtam és kialudtam magam. Sötétben nem tudtam meglenni, ha áramkimaradás volt, az volt nekem a “világvége”.  Gyógyintézetek, kezelések, gyógyszerek “armadája” volt az életem több mint 10 évig. Féltem a sötéttől, a szűk helyektől, az árnyékoktól, a kissebb előlényektől és a sok “gonosz” embertől, amik miatt sohasem tudtam elhagyni a lakást egyedül. A rendszeres rémálmaimban mindig a bányaban voltam, de a sötét miatt nem tudtam mi is történt pontosan. Mindez idő allatt nem voltam képes felidézni a történteket. Később foszlányokban kezdett visszatérni az emlékezetem, ami csak még jobban süllyesztett nyomoromban. Kálváriám tetőzése az volt, mikor összeraktam az agyam által sokáig blokkolt emlékképeket, ami 10 évet vett el az életemből, azt a korszakot, amikor egy fiúból férfi válik. Mindent csak egy kis ijesztgetésnek szántak a srácok, de mikor elájultam, már ők is megijedtek és kórházba vittek. Ezt egyikük be is vallotta annyi év után. Ez volt számomra “Damoklész” kardja ami lesújtott, de érdekes módon megnyugvást, valami lelki béket hozott. Még  egy év küzdelem  után félelmeim és fóbiáim  is átalakultak, “tartok tőle” állapotba és már a szedett bogyók töredéke volt szükséges. Hosszú szenvedéseim alatt az volt a legfurcsább, hogy elmém nem engedett felszínre törni öngyilkos gondolatokat, pedig a pokolban éltem! Gyógyulásom egy gyökeres környezet – és életmódváltással tetőzött. Elköltöztem az otthonomtól messze, ahol már nem emlékeztetett nap mint nap senki és semmi a “keresztemre”, amit oly sokáig cipeltem. Mára ami megmaradt a havi egyszeri pszichológus, kedélyállapotjavító és néha altató. Ez a hatalmas változtatás, még ha ott is kellett hagynom otthonom, megérte! Nagyon örülök, hogy megoszthattam veletek kissé hosszúra sikeredett történetemet.     Sziasztok.