Egy tavaszi napon éppen kontrollra tartottam a kórházba. A szüleim elfelejtették azt az eseményt, sok gondjuk volt akkoriban. Épphogy felnőttem, pár hónapja 18évet betöltöttem, lelkileg születésemtől kezdve árvaként keresem nem létező, hozzám való anyukámat, ki tényleg szeret – eddig összesen három anyukám volt mellettem, mindegyik elhagyott, mint valami beteg állatot, kidobtak ketrecükből, nem volt rám szükségük.

A kórház udvarán sétáltam már, fejemben Schumann bécsi karneváljának első tételének témája járt, hiszen zongorista vagyok bolygónknak ezen a táján. A bennem lévő félelem, kétségbeesés egyre erősebben dobogott, a szememen kibújó ártatlan könnycseppek is napvilágot láttak, és mindegyik csak folyt. Nem akartam aznap bekerülni a pszichóra, hiszen dolgom lett volna. Osztályozóvizsgáim voltak, mert két befejezetlen öngyilkossági kísérletem miatt magántanulónak nyílvánítanak. Perceket töltöttem el az ajtó előtt számomra idegen remegéssel, majd bekopogott az előzőleg általam szétszerelt hegyezővel megkarcolgatott bal kezem. A karom is fájt, amint hozzáértem égetett, mint nyáron a napvilág. Elérkezett a pillanat, elszontyolodott hangulatban lépkedtem oda. Rám nézett a pszichiáterem, közölte velem, beteg lettem, a borderline tünetei tombolnak bennem. Hívta az ápolókat, az egyes kórtermet megkaptam, és következtek az antipszichotikumnak minősíthető gyógyszerek, mik mérsékelni akarták elmebeteg fantáziámat, de én nem engedtem, folyamatosan levelet írtam a dokimnak meg a szeretett pszichológusomnak, majd egy nap elneveztek művészbetegnek.