Sziasztok!

Életem eddigi legrosszabb szülinapja után – amit a szociális fóbiámnak köszönhetek – el kellett gondolkoznom a lehetőségeimen. Nem tudom, hogy ezt a történetet most egy olyan ember olvassa, aki tudja, hogy milyen a szociális fóbia, vagy  valaki, aki még nem élte át, ezért most megpróbálom leírni, hogy milyen is ez.

Szociális fóbiásnak lenni egy kicsit olyan, mintha már nem is élnél. A félelem az idő múlásával átveszi az irányítást feletted. Sosem azt teszed, amit te szeretnél, hanem azt, amit a félelmed enged. Gondold végig, hogy napjában hányszor találkozol emberekkel, hányszor van akár csak egy ember a közeledben. Most gondolj arra, hogy ez mekkora részét teszi ki a napjaidnak… És most képzeld el azt, hogy ebben az időtartamban te egy percig sem érzed jól magadat, sőt, nagyon is rosszul érzed magad. Ezek a pillanatok, amikre az előbb gondoltál elkerülhetetlenek egy normális élet során, nem igaz? Nem lehet kizárni az embereket egy életből sem, pedig ez a betegség éppen ezzel próbálkozik.

Azt nem tudom, hogy más szociális fóbiában szenvedő, hogy éli meg ezt a betegséget, de én nem túl jól. Nem túl jól, mert csak két lehetőséget látok. Úgy érzem magam, mintha öt évvel ezelőtt belémszúrtak volna egy kést. Minden egyes mozdulatnál érzem, hogy a hideg pengéje egyre mélyebben vág bele a húsomba, viszont ha kihúznám, akkor azonnal elvéreznék és meghalnék. Ezért maradt csak két lehetőségem: végigszenvedni az életet, vagy feladni azt. Sötét gondolatok ezek? Nem hiszem, inkább reálisak. De nem tudok dönteni. Valahogy egyik sem jobb a másiknál.

Viszont amíg nem döntök, addig itt lebegek úgymond két világ között. Döntésképtelenül sodródom és hagyom, hogy ez a félelem azt tegyen velem, amit csak akar. Egy kérdésben sem tudok döntést hozni, mert mindet vissza tudom vezetni erre a két lehetőségre. Pl.: Hova menjek továbbtanulni? Ha ebben a kérdésben döntenék, akkor az azt jelentené, hogy “itt maradok” az egyetemig.

Nem tudom mit tegyek. Ez a betegség már elvett tőlem mindent. Az egész életemet. Tudom, hogy nem kell mindent értenem, de ezt mindig meg akartam érteni és ezért sokáig a miérteket kerestem. Miért történik ez velem, miért én érdemeltem meg ezt, miért vett el tőlem mindent, ami csak egy cseppnyi kis boldoságot is okozhatott volna…stb. Tudjátok, csak a szokásos. Ám válaszok nélkül mostanában már inkább a még meddig? és a hogyan? kérdések foglalkoztatnak. Még meddig kínoz, és hogyan tovább? Nem tudom, hogy kitől várom a válaszokat. De nagy szükségem lenne rájuk…

Ez volt az én történetem… Sajnálom, ha úgy érzitek, csak vesztegettétek az időtöket az elolvasásával. Nem baj, ha nem tudtok segíteni. Én már annak is örülök, hogy leírhattam ezt ide. Nem tudom kinek elmondani ezeket így köszönöm nektek, hogy elolvastátok!