Már több mint kilencven órája tettem meg. Reméltem a pillanatot, amikor testem minden porcikája lenyugszik nyugtató nélkül, az összetört lelkem pedig egyszerűen kihűl, majd hideg környezetemre valaki ismeretlen rátalál, s megépítik az egyszerű fejfám, bedobják énemet a talaj mélyére, ahol nem kötelező a normális viselkedés, csak holtan nyugszok távol, mint tőlem az ég. Kutattam, mit is tesz az emberi szervezettel a paracetamol nevű kémiai vegyület. Toxikus dózis következtében tragédiához vezethet a májelégtelenség, ezért mindössze 30darabbal mérgeztem meg magam, szándékomban állt végleg elpusztítani a borderline tüneteit az életemmel együtt. Három napom a tanulás mellett félelmetes várakozással telt el, fogalmam nem volt mire számítsak. Senkinek nem beszéltem róla, mert nem akartam megint a pszichóra jutni, így tovább vártam. Két napja a rettegés hangján ordítva közöltem testvéremmel, hogy mindjárt meg fogok halni, és ő egyedül hagyott az utcán. Nem érdekelt, sírtam…bementem az iskolába, beszéltem telefonon a rendőrbarátaimmal, majd megjelentem a zongora órámon, megszólalni nem mertem azon az órán, de két szóból is megtudta a kedves tanárom honnan ered kínzó lelki állapotom, megígérte nem szól senkinek, kissé ő is ijedt arcot mutatott felém. Hagytam, hogy a dolgok menjenek kedvükre, én percenként leültem a zongorához, mindig az utolsó darabként játszottam azt, amit éppen hallani akartam – Schumann Bécsi karnevál, Dohnányi egyik műve és sok más. Elég nagy idő eltelt azóta, de még most is gyámoltalan tekintettel nézek magam elé, vajon mikor történik meg amiért tettem, nagyon félek…e történetem nem valami lehetetlen hiszti, hanem a félelem betűi, ne haragudjatok rám, kicsit ide is félek írni…