19 éves koromban diagnosztizálták először a borderline-t, Először csak azt, a skizofrénia és társai később, volt amelyik korábban megvolt. Senki nem segített. A kollégiumi pszichológus rájött a bajra, aztán tagadott. Nem tartom betegnek magam. A borderline más eset. Kötszert kerestem tegnap, elfogyott. Az ilyen ember, én magam már nem félek a haláltól, egy szeráf járja ki az ösvényt számomra, ahova lépkedek, bizonygatom, nincs semmi zavar a fejben. A pszichológusom a düh levezetését gyakoroltatja most rajtam. Nem látok fényt a barlangomból, a család nem ért meg, kifigurázzák az ikrek a dührohamokat, felháborítja őket a tény, hogy kórházi kezelés kellene. Ott igaz, sokat bántják az embert, de mintha második otthonom lenne. A sírások mindennaposak. Az izolálódás, félelem mindig ott motoz, a jövőkép, ami nincsen. Személyes jó barát egy ha akad. A fiúm atisztikus, ő is nehéz eset, ha magába fordul, amikor elsírom magam a ridegségén, az a fajta melankólia leolvad az arcáról és magához ölel. Ha egymagam maradok a lakásban, húz az érzés a falcolások  felé, már az is tilalmas.

Ön- és közveszélyesnek tartanak, gyámosítottak, apám nem engedett utána egy évig ki a házból. Rengeteg korábbi barát, ismerős, a volt doktorom kiadta az utam. Nem igazán tudok beszélgetni senkivel. Mind eldobtak, mint egy használt bakancsot és vettek helyette újat. Ez a hiány fáj a legjobban, mert a volt pszichiáterem volt titkon az anyám. A sokadik már, az utolsó. Ameddig van anya, élet is, amikor csak az űr marad, kong a csend a szobában, olyan alkalmakkor jön a vágy, hogy felvágjam magam.

Szeretnék itt beszélgetőtarsra találni, ezért is írom ki az e-mail címem, hátha van valaki, akiben van hajlandóság.

gyomorfekely@gmail.com

Nem a saját nevem adtam meg ott, de ha valakivel beszélhetnék, úgy jobb lenne. Amit leírtam pusztán a jéghegy csúcsa, mert vannak, ugye, emlékek, azt nem törli semilyen terápia.