Nővérem 30 éves. Mindene megvan: csodás férj, gyönyörű gyerek(4 éves), biztos, jól fizető munka… Valami mégis hiányzik neki. MÁr tiniként is depressziós volt, de egy orvosnak és a gyógyszereknek köszönhetően meggyógyult, teljesen elhagyta a gyógyszereket, tünetmentes volt. Mikor teherbe esett, féltünk, nehogy terhesség utáni depresszióba essen, de szerencsére a szülés után az anyaság olyan boldoggá tette, mint azelőtt soha.. Aztán valami történt… Egyik napról a másikra. Mi semmit nem vettünk észre, egyszer csak odajött hozzám a testvérem férje, hogy nővérem egyre többször iszogat otthon, veszekszik vele, boldogtalan, ideges.. Akkor leültünk vele beszélni, forduljon ismét orvoshoz.. Pár hét huza-vona után beadta a derekát, elment az orvoshoz, kapott gyógyszert, mi még többet beszélgettünk vele, figyeltük minden rezdülését, azt gondoltuk, minden rendben lesz… De javulás mégsem történt… Kiderült, hogy a gyógyszereket nem szedi. Egyre többet ivott-iszik. A házas élete az elmúlt két évben tönkre ment, de a férje még mindig kitart mellette. Csodálom azt a férfit, azok után amit átélt. A nővérem amikor éppen nem dolgozik, folyamatosan részeg. Ha nem részeg, akkor ideges, mindenkivel agresszív, mindenkit elriaszt maga mellől. Minket is számtalanszor elzavart már, de hát nem hagyhatjuk magára.. Folyamatosan részeg, ha éppen eldönti, hogy leteszi az alkoholt, akkor markostol szedi az antidepresszánsokat, amit éppen egy-egy “barátjától” könyörög ki. És a barátok adnak neki.. A kicsi fia, aki 2 éves koráig egy angyal volt, egyre rosszabb, agresszívabb, problémás gyerek lett.. Kicsi, még csak 4 éves, de sok minden ért már.. A szívem szakad meg miatta. Már szinte nincs anyja, pedig annyira szereti őt és ragaszkodik az anyukájához.. De nővéremnek már hozzá sincs türelme.. Csak ordít a gyerekkel, ha éppen még józan.. Ha részeg, akkor pedig végignézi ahogy éppen az anyja a földön fekszik, támolyog, stb… Már csak az apja van neki, a nagyszülők és én..Mi neveljük sajnos. A nővérem semmilyen segítséget nem fogad el, állítja, sem alkohol, sem mentális problémái nincsenek.. Kényszer gyógykezelésre lehetőség nincs.. Így hát nem tehetünk mást, mint végignézzük és asszisztáljuk a testvérem értelmetlen leépülését, és bele sem merek gondolni, hogy hol lesz a vége a történetnek. Tehetetlenség. Ez a legjobb kifejezés…
Látva a testvéred leépülését..
Legaktívabb felhasználók
RSS 2.0 Kommentek
Amíg nem ismeri be önmagának, hogy alkoholista, addig semmit sem lehet tenni. Hiába a jó férj, a szerető család, ha nem dönti el, hogy befejezi, addig megy lefelé a lejtőn. Én időben megálltam, bár a 24. órában, 5 év egyre fokozódó alkoholizmus után. Én pedig beláttam, hogy beteg vagyok, mindent kipróbáltam, hogy meggyógyuljak, de mindig valaki segítségét vettem igénybe. Egyszer aztán elég lett. Abbahagytam a pszichiáterhez járást, a gyógyszereket, de az ivást is. Pedig a végén már nem volt ritka a fél liter vodka. Már négy éve józan vagyok, boldog a házasságom újra, a fiaimmal csodás a kapcsolatom, 2 éve van egy munkám, amit nagyon szeretek, jól keresek és egészéséges vagyok. Nagyon hosszú és gyötrelmes út volt a gödörből kifelé,de csak TE MAGAD teheted meg az első lépéseket és neked kell mászni is kifelé, mindig tovább és tovább. Ha azonban nem látod, hogy nagy a baj, akkor sajnos nincs mit tenni, nincs olyan orvos, gyógyító, vallás, senki, aki akkor segíteni tud. Egy idő után a család, férj odaadása, megértése és segíteni akarása is negatív egy bizonyos szempontból. Hagyni kell, akármennyire is nehéz, küzdjön meg vele, érezze, hogy nincs más kiút, csak ha ő is akarja, hogy meggyógyuljon. Sajnos, magára kell hagyni. Higgyék el, ez megoldás lehet, átéltem a helyzetet. Lisa
Sajnos nekem, is a szivem szakad meg a fájdalomtól, a lányom alkoholizmusa, és a gyogyszerezései miatt. Már kb. hat éve, azisztálunk, hozzá a fiammal. Már ötvenszer meg fogadta, hogy nem soha többet, tartott, két hétig. A vége az lett, hogy nos nyólchónap pihi….Na ott nincs pia, sem gyógyszer. Segitettem neki, csomagot adtam föl anyagilag alig bírtam, de muszály vólt, mert a szívem szakadt meg a fájdalomtól. Nos esküdözött hetet havat, soha többet, ja 38-éves, gyermeke nemlehet. Haza jött, Három nap mulva mint az atom olyan részeg vólt, Aztán két hét nyugi, és ujra gyógyszer és pia. A pszhiátrián, már ismerik. Én könyörögtem, szépen kértem. kiabáltam, türtem. Nem nem, nem enegedi, hogy segitsek, Csak igérget,és a vége, az eleje. Most már hatodik év után, azt mondtam, elég vólt, nem birom már idegileg, a támadásaidat a piálást, a marokszám győgyszert, a lopkodást, a fölőrölte az idegeimet totál. Sok mindent nem írtam le még ajjaj, akad böven. Jelenleg nem tudom merre jár azt tudom, hogy ujra be kell mennie. Elég vólt aszisztáltam, idáig de minden hiába már tehetetlen vagyok. Talán ha akarná öszintén,hogy soha többé pia.
Átérzem a helyzetet, én a férjemmel éltem végig hasonló éveket, igen, kényszergyógykezelés nem létezik, személyiségi jogokra hivatkozva. Nekünk is szétzuhant a családunk, majd a férjem 4 éve eltünt a “süllyesztőben”, senki nem tudja hol van, sem a három felnőtt gyermeke, sem én. Nem egyszer örjöngtem a pszichiátrián, hogy csináljanak már vele valamit, de majdhogynem engem dobtak ki. Rendőrséggel egyszer sikerült bevitetni. De csak ha tombol. Ha nem, akkor az sem megoldás. Ennyit tudtam hozzáfűzni, tudom ez nem vigasztal Titeket.