23 éves lány vagyok, kb. 14-15 éves koromig vidám, kiegyensúlyozott gyerek voltam, aztán valami megváltozott. Nem értem, miért utólag változott és nem akkor amikor benne voltam a stresszes helyzetekben. Kisgyerek koromtól 15 éves koromig a családban mindig nagy volt a feszültség. Apám verte anyámat és engem, mindenért kikaptam, még akkor is hibás voltam, ha egyébként nem is voltam hibás. Pár példát leírok…verést kaptam azért, mert morzsáltam evés közben a földre, pedig felszedtem a morzsákat miután megszólított, verést kaptam mert nem úgy csavartam fel a locsolócsövet ahogy apám elvárta volna, hanem úgy, ahogy tudtam stb stb… Mindig félek az új helyzetktől, valósággal rettegek ha tömeg elé kell állnom és beszélnem, ha túl sokan sétálnak a parkban, az úton és el kell mennem egy nagyobb tömeg mellett. Otthon pedig annyira stresszben vagyok, hogy sokszor beképzelem a problémát és erősen dobog a szívem, néha nem kapok jól levegőt, nem tudok elaludni, ha elalszom gyakran felébredek stb.. 15 éves koromban ütött meg utoljára, de azóta is irányítani akarja az életem… próbálja, kisebb-nagyobb sikerekkel. 15 évesen más városba mentem líceumba, főleg azért, mert nem akartam otthon lenni. Bentlakásban voltam, voltam barátaim, jól kijöttünk, a tanulásra nem igazán tudtam koncentrálni, közepes tanuló voltam. 19 évesen egyetemre mentem ismét egy másik városba. Most végeztem,de nem sikerült államvizsgáznom, ezért itthon vagyok. Szerencsére elvagyok egy rokonomnál, mert itt önkénteskedem. Néha hazajárok, de az is soknak tűnik, pedig vár és szeret meg minden, de valami valamikor elromlott. Annyival maradtam, hogy szociális fóbiám lett. Nehéz így érvényesülni az életben. Került volna egy munkahelyem, egy hétig fel is vettek, aztán bejelentették, hogy megfigyelt egy pszichológus és túl zárkózott vagyok, nem oda való vagyok, nekik egy pörgős energikus ember kell, nem vagyok én vezér egyéniség stb…ez után 1 hónapig nagyon rosszul voltam. Folyton azt éreztem, hogy szeretnék kárt tenni magamban, vagdostam is a karjaimat egyszer, amikor nem engedtek vissza abba a városba tovább keresni, ahol került ez  a munka. Mert hogy ez is máshol volt, a barátommal éltem együtt és most is oda kívánkozom és remélem ha meglesz az államvizsgám sikerül ott munkát találnom. Én sose beszéltem erről apámmal, én sose mertem pofázni, a barátaimnak tudok beszélni ezekről az érzésekről, történésekről és mindig sírok közben. Neki még sose mondtam meg ami bántott egész életemben, nem tudom ez lehet-e a kulcsa a jobbulásnak, lehet-e valami kezdete, vagy csak rosszabb lesz. Mindenesetre amíg itthon vagyok azt hiszem még hallgatok. Nem mentem még szakemberhez segítséget kérni. El akarok menekülni innen, aztán valami lesz.