Sziasztok,

Én 20 éve vagyok pánikbeteg, 13 éves korom óta. De már előtte is voltak mindenféle fóbiáim, utazni sem tudtam sose. Mióta vezetek, azóta jutok el mindenhova, de más autójába nem ülök be, max rövid időre és csakis az anyós ülésre. Ha hátra kell beülnöm, akkor is rosszul leszek, ha nem is megy az autó…Sokszor gondoltam rá, hogy talán ott történhetett valami gyerekkoromban, de nem emlékszem. Kivizsgáltak mindennel, kiderült, hogy van egy adenoma a hipofízisemben, de állítólag a rosszulléteimet nem ez okozza. Szedtem mindenféle gyógyszert, nekem nem segítettek, se a nyugtatók, se az antidepresszánsok. Valójában nem is érzem magamat depressziósnak, rengeteget nevetek, a humor az életem része, de a pániktól képtelen voltam megszabadulni ezidáig. Voltak szörnyű periódusok az életemben amikor ki sem mozdultam és azt hittem tuti meghalok pár hét alatt és voltak jobbak, de mindig jelen van és nagyon szeretném hátrahagyni. Már nem tudom milyen “jól” lenni. Nem emlékszem arra az állapotra és azt hiszem, talán ez a legnehezebb az egészben. Jártam kineziológusnál, pszichoterapeutánál, és sorolhatnám a kezelések sokaságát. Anyagilag elég megterhelő és sajnos még nem találtam rá a megfelelőre. Tudom, hogy én vagyok a kulcsa, mármint, hogy nekem ezzel dolgom van és rá kell jönnöm, hogyan tudom “elengedni” ezt a borzalmat, de néha úgy érzem, hogy egyedül nem megy. A munkahelyen rejtegetem, mert akik tudják, látom, hogy nem értik, azt hiszik valamiféle “hiszti”. Bár csak az lenne….Van egy olyan teóriám, hogy az érzékenyebb emberek válnak pánikbetegekké és jó olvasni olyanokról, akiknek sikerült kilábalni belőle, remélem én is közéjük fogok tartozni rövid időn belül, mert ezzel együtt élni én azt hiszem, hogy kegyetlen és kimarad az ember rengeteg jó dologból, úgyhogy a harcot nem adom fel. Sokat jelent nekem, hogy látom, hogy nem vagyok egyedül a problémával és hogy vannak akik “értik” miről is van szó.

Szívből kívánom mindenkinek, hogy meggyógyuljon és teljes életet élhessen!