az életem objektíve nézve egy rakás f.s. anno szépreményű egyetemista voltam, újságot is írtam meg önképzőkörbe is jártam meg nyüzsögtem… aztán valami eltörött. igazából belül törött voltam mindig, de akkor jutott a felszínig.

most 26 éves vagyok, se diploma, se remények, szarabbnál szarabb munkák, szörnyű család, bántalmazó párkapcsolat, anyagi függés a pasitól, tehetetlenség.

közben meg fejben pontosan látom, hogy milyen döntések és körülmények vezettek idáig. hogy végig vesztésre álltam, és csoda, hogy idáig eljutottam, látni és érteni dolgokat, se drogfüggő, se kurva, se öngyilkos nem lettem és még mindig tervezek és küzdök és kitartok.

csak néha nagyon nehéz.

ma nagyon kiborultam. (még a lelkisegéllyel is beszéltem, jobbhíján.) mégis valahogy kerek egésznek érzem magam így is, kiborulva, ami fura. mintha kezdeném megengedni magamnak, hogy észrevegyem: a helyzetek, amiken átmentem-átmegyek, nagyon nehezek. olyan dolgokat hozott az élet, amivel bárki nehezen birkózna meg. rápillantok messziről, kívülállóként, és nem szégyellem magam, még a rossz döntéseimért sem, amiből rengeteg volt  - pedig az utóbbi éveket áthatotta a szégyen és a bűntudat és a nemmúló szorongás.

sorra hoztam a rossz döntéseket. és még fogom is, ilyen az élet. mások, a nem személyiségzavarosak is ugyanezt teszik. ahogy jól is fogok még dönteni, egyre többször, ahogy tanulom az életet.

nem erre vágytam, nem hiszem, hogy megérdemeltem, de nem bénít már le, ez van. jönnek a rosszabbnál rosszabb helyzetek, akár a régi elcseszett döntések következményei, akár csak a szokásos balszerencsés lapok…  és nekem meg kell tanulnom elfogadni őket, és megoldást találni rájuk. egyedül vagy segítséggel, mindegy.

át kell élni a negatív érzéseimet, elfogadni, hogy vannak, de nem engedni, hogy csak ezeket érezzem. elengedni is meg kell tanulni a rosszat, nem csak átélni. és mindezt nekem magamnak, egyedül.

ez egy jó nagy borderline-os feladat, és nem tudom, érti-e bárki, miről hadoválok, de valami minőségileg új élmény az egész…

hogy rosszul lenni normális. hogy mindig van kiváltó oka, ami megszüntethető, még személyiségzavarnál is, csak meg kell látni. ha szakember segítségével, hát úgy.

hogy rosszul lenni nem rossz, nem szükségtelen, sőt, még azt sem jelenti, hogy akkor én most nem lehetek boldog. úgy is tudok boldog lenni, hogy közben sokszor rosszul vagyok, és szomorú és dühös és tehetetlen és nem látom, merre tovább, mi lesz holnap… mert majd kitalálom. elindulok valamerre és lesz valami és vállalom érte a felelősséget. és szomorkodok, ha nem sikerül, csalódott leszek meg haragszom magamra, aztán elindulok másfele. én. a lehetőségekhez képest.

és amikor épp bántanak lelkileg, amitől kiborulok, akkor tudom, hogy nem én vagyok rossz, és nem érdemlem meg, a hiba abban van, aki bánt, és azért bánthat, mert olyan helyzetben vagyok, hogy megteheti, de ebből a helyzetből ki is lehet lépni. és ha nem lépek ki, akkor az nem azért van, mert nem tudok még, hanem azért, mert úgy döntök, hogy még mindig így a legjobb a lehetőségekhez képest. és ez egyfajta pajzs hosszú távon.

azt nem mindig tudjuk befolyásolni, mit dob a gép, de azt igen, mit lépünk rá, hogyan viseljük el.

amikor lefagyunk, és nem lépünk semmit, az is a mi döntésünk, csak max nem tudatosul. de ha tudjuk, hogy adott helyzetben annyira féltünk hogy leblokkoltunk és hetekig zöldségek voltunk agyilag, az is csak egy lecke: félelemből úgy döntöttünk, ahogy. mi. és ezt meg kell bocsátani magunknak, és átgondolni, és ha legközelebb ilyen helyzet lesz, megpróbálni máshogyan dönteni, vagy ugyanúgy, de akkor megbocsátani magunknak. ennyi az élet szerintem.