Sziasztok!

Olvasva az itteni történeteket, úgy gondoltam én is megírom a magamét…csak olyan nehéz, nem is tudom hol kezdjem. Talán mindig meg volt bennem ez az instabilitás, és a hatalmas zűrzavar a fejemben, mindig tudtam, hogy más vagyok, mint a “normális” emberek, de ez mostanra (21 éves vagyok) elviselhetetlenné vált. Megszűntem szeretni a világot és az embereket, minden egyes kapcsolatom tönkremegy, félek mindentől és mindenkitől. Ostobának, sőt TUDATLANNAK, semmirekellőnek, szerencsétlen csődtömegnek érzem magam, és már alig járok emberek közé, a barátaimnak sem nyitok ajtót. Félek megnyilvánulni társaságokban, félek új emberekkel megismerkedni, folyamatosan szorongok és hatalmas kisebbségi komplexusom van…Úgy érzem fényévekre le vagyok maradva mindenkitől, hogy egy buta lány vagyok. Félek belekezdeni párkapcsolatokba, a lehetséges “udvarlóimat” lekoptatom a már-már megszokottá vált dumával: “Én nem tudlak téged boldoggá tenni”… Persze ők ezt nem értik meg, teljesen zakkantnak néznek. Pedig én tényleg ezt érzem, ez részemről nem csak egy koptató szöveg. Ez az állapotom egyre gyakrabban jön elő, aztán hirtelen minden különösebb ok nélkül jobban leszek, és a keblemre ölelem az egész világot. Akkor most mondom a másik állapotot, amikor nemhogy jól, hanem egyszerűen pompásan vagyok: Úgy érzem, nekem minden sikerül, a szerencse lánya vagyok, és bármibe belekezdek abból csak jó dolog sülhet ki (ilyenkor általában ez így is történik) Rengeteg ember vesz körül, csak úgy habzsolom az életet és az élményeket. Szórakoztató vagyok és feltúrbózottan jókedvű. Gyönyörűnek és különlegesnek tartom magam, a pasik csak úgy nyüzsögnek körülöttem (de persze egyiket sem veszem komolyan és ha megunom lapátra teszem mindet, még azt is aki érdekelne, mert még a jó állapotomban is úgy gondolom, hogy egy komoly kapcsolatban nem tudnám boldoggá tenni a párom) Szóval….ez a két állapot az “egyszer a mennyben, egyszer a pokolban” váltogatja egymást az életemben, nincs köztes állapot, ha jól vagyok akkor a felhők felett járok, ha viszont rosszul…legszívesebben véget vetnék az életemnek. Egyik állapotnak sincs kiváltó oka….és sosem tudom melyik meddig tart. Most éppen a pokol bugyrai közül írok…teljes a kétségbeesésem, és nem találok kapaszkodót, nincs már meg a kellő motivációm, hogy miért lenne érdemes élnem…Miért nincs az életemben aranyközépút? Miért utasítom el a szerelmet? Miért gondolom úgy, hogy senkit nem tudnék boldoggá tenni?? Miért érzem magam ostobának, és üresnek? Miért bántok másokat sokszor szándékosan? Sokszor GONOSZNAK tartom magam. Rengeteg embernek okoztam már fájdalmat. Sokszor még élveztem is, ha valaki miattam szenvedett… DE már nem akarok ilyen lenni!!!! Könyörgöm, írjon valaki, aki tud nekem segíteni, aki hasonlóan defektes, beteg elméjű, mint én!!! Kérem, segítsen valaki!!!!