Bíztatásnak szánom sorstársaimnak. 
Azt hiszem itt jó helye lesz a történetemnek, hátha rátalálnak azok, akik még ezzel a szörnyű álllapottal küzdenek.

Régi a történetem, majd húsz éve kezdődött, mikor fél éves volt az első gyermekem. Egy remek pillanatban kapott el az első pánikroham, mikor épp kiszabadultam egy kicsit otthonról, az édesanyám átjött vigyázni a gyerekre.

Emlékszem, hogy nagyon nagy szél volt (utóbb már biztos vagyok benne, hogy ez is oka volt annak, hogy épp akkor és ott kezdődött. Utálom a szelet, úgy érzem nem kapok rendesen levegőt, emiatt nyilván nem normálisan vettem a levegőt.)

Nem messze a házunktól egy furcsa rosszullét jött rám, iszonyatosan elkezdtem szédülni, nem kaptam rendesen levegőt és halálfélelmem volt. Valahogy hazabotorkáltam. Az anyámat kértem, hogy hívjon mentőt, aki halálra rémült, főleg, hogy nem mertem egyedül maradni otthon, úgyhogy még a szomszédasszonyt is át kellett hívni. A mai napig emékszem, hogy halálra rémülten néztem az ablak előtti fát, ahogy hajladozik a szélben és arra gondoltam, hogy milyen szörnyű, hogy most kell meghalnom, mikor még ilyen pici a lányom és alig éltem még, és hogy, milyen szép az a fa a szélben.

Innen kezdődött a kálváriám. Az elsőt még sok további is követte, és nem is olyan sokára elértem oda, hogy már nem mertem az utcára kimenni. Egyedül egyáltalán nem, de még kísérővel is kínszenvedés volt. Ekkor 28 éves voltam. Akkor még nem volt ismert a pánikbetegség, senki nem tudta, hogy mi bajom is lehet, küldtek ide-oda orvoshoz, voltam koponya cétén meg minden, ugyan én mondtam az orvosoknak, hogy ha szervi bajom lenne, akkor az nem csak bizonyos szituációkban jönne elő, de nem hallgattak rám.

Nem akarom ragozni. Innentől kezdve végül is rab lettem. És persze otthon is számtalanszor jött a roham, néha már nem is volt más. Rájöttem, hogy az alkohol valamelyest segít, kész csoda, hogy nem lettem alkoholista. Emlékszem, mikor meglátogatott a kedvenc vidéki nagynéném az anyukámmal és alig vártam, hogy kitegyék a lábukat, hogy ihassak egy pohár bort, mert attól jobban leszek.

Nagy sokára elkerültem az akkor menő pszichiáterhez, akihez még egy alkalomra is nehéz volt bekerülni, és aki ránézésre közölte, hogy halálfélelmem van és felírt valami gyógyszert. MIkor megkérdeztem, hogy akkor ezt meddig is kéne szedni, kedvesen mondta, hogy évekig, de valószínű, hogy egész életemben, de ne aggódjak, mert ez egy olyan enyhe valami amit ágybavizelő gyermekeknek is felírnak. Nem tudom mi ütött belém, de hazafelé széttéptem a receptet és kidobtam. A szenvedéseim akkor már mindenben akadályoztak, a gyereket nem tudtam levinni sétálni, öngyilkos gondolataim voltam, folyamatosan rettegtem,  a házban lévő boltba nem tudtam lemenni stb. Nem ragoznám, akit érint, annak nem kell részleteznem.

Végül egy családi barát háziorvos nagy nehezen, minden kedvességét és befolyását latba vetve beprotezsált egy általa nagyra tartott pszichiáterhez, amit én örömmel vettem. Remek pszichiáter volt és remek ember, innentől minden héten jártam hozzá. (Ami nem volt könnyű, mert mindig kísérő kellett.) Hallatlan szerencsémnek tartom, hogy ugyan ő a pszichodrámát javasolta nekem, amitől én ódzkodtam, de már nem volt hely, így jött az autogén tréning ötlete. Ahol szintén nem volt már hely és már el is indult a tanfolyam, de a csoport megszavazta, hogy befogadnak. Ez persze egy komoly tanfolyam volt, pszichiáter tartotta, nem egy gyorstalpaló valami. Két évig jártam lelkesen, míg meg nem szűnt a csoportunk.

A pszichiáternél sok dologra ráébredtem, többet között arra, hogy a házasságomat be kell fejeznem, és más kevésbé életbevágó, de fontos dologra.

De az alapvető áttörést az autogén tréning hozta meg, Nem is telt el olyan sok idő (na jó volt az pár hónap..) mikor egyszercsak azon vettem magam észre, hogy egyedül utazom a foglalkozásra a villamossal. Nem tudom elmondani, hogy milyen felszabadító érzés volt. Aztán mikor először utaztam metrón…. Az egy hatalmas mumus volt. Mire megszületett a második gyermekem, már újra szabad voltam, de nemcsak szabad, hanem sokkal felszabadultabb, önállóbb és bátrabb ember. Nagyjából négy-öt évig tartott a beteg álllapotom. De persze akkor még más világ is volt, egy jó ideig még telefonunk volt, nemhogy internet, be voltam zárva egy lakásba, elvágva mindentől és mindenkitől, és leginkább rosszul voltam. Rettenetes volt, és persze senki nem értett meg, hogy is értett volna. A legjobb barátnőmtől is azt kaptam, hogy össze kéne szednem magam…

A nagy tereken és bevásárlóközpontokban még pár évvel ezelőtt is komoly szorongások, kisebb pánikrohamok törtek rám, vagy mondjuk temetéseken, vagy más stresszes helyzetben, de már ez is a múlt. Néha bekaptam egy-egy xanaxot, de ennyi év alatt ez nem érhette el egy doboznyi gyógyszer mennyiségét.

Azért még ma is van a táskámban mindig egy pár szem, ha elutazom, mert sosem lehet tudni, de nem volt már rá az utóbbi időben szükségem.

Nagyon kemény idők voltak. És utólag sokáig sajnáltam magam, hogy a gyerekem első éveit így kellett végigélnem, de hát ez volt, és most már nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy így alakult és ki tudtam törni ebből a szörnyű állapotból.

Itt vagyok tehát én élő példának, hogy meg lehet gyógyulni egy súlyos pánikbetegségből és egy totális agorafóbiából. És gyógyszer nélkül! Azt mondom hát mindenkinek, hogy AUTOGÉN TRÉNING!!!!!!! Ma már könyvek is vannak erről  a módszerről (persze jobb élőben elsajátítani), de úgy is meg lehet tanulni, így a pénzhiány sem lehet akadály.

És még egy gondolat:
Mikor én már jól voltam, egyszer a testvéremre jött rá egy roham ( ő is pánikbeteg volt, csak nem olyan súlyosan, mint én) és nem bírt hazamenni még velem sem a kétszáz méterre levő lakásukhoz. Kérte, hogy hívjam fel a férjét, hogy jöjjön értünk autóval. Én meg mondtam, hogy ne hülyéskedj, karolj belém, pikk-pakk otthon vagyunk. És egyszerűen nem értettem, hogy mi ez a hiszti…. Aztán elszégyelltem magam, hogy hogy lehetek ilyen érzéketlen, de akkor annyira abszurdnak tűnt a viselkedése.

Hát akkor hogyne tűnne abszurdnak azoknak a hozzátartozóknak, barátoknak, akik sosem élték ezt át. (nagy szerencséjükre.)

Van kiút tehát, és az nem feltétlenül valami kemikália (bár nem akarok én a gyógyszerek ellen beszélni, de az csak tüneti kezelés). Ami kellett még a gyógyuláshoz: a kemény szembenézés  a helyzetemmel és a gyengeségeimmel, a rossz döntéseimmel. Nem ment volna, ha áldozatnak tartom magam. Nekem ez nem volt nehéz, nyilván van akinek ez sokkal keservesebb, de megéri!