…és megint itt…

megint egy mélypont? inkább állandó disztimiás állapot. miért? talán mert a nőgyógyászati műtét után kevesebb gyógyszert szedek, hogy ne legyenek megint daganataim a hormonok miatt, talán mert kapuzárási pánik gyanánt beleszerettem valakibe aki nem viszonozta, talán mert nem is vár rám semmi jó az életben…40 éves leszek mindjárt nincs gyerekem, aki értelmet adna (?)  (másokkal ellentétben nem is vágyom rá, hogy neveljek valakit, rám hasonlítson, és soha nem is voltam anya típus) folyatatva… mert közeleg az öregség, mert közeleg az idő amikor már nő sem leszek igazán, a testem eltorzul méginkább, a hormonjaim leállnak és tüneteket produkál a klimax, mert nem sok hely van már a világon ahova még el akarok utazni, mert a hétköznapokon le kell foglalnom magam, mert túl sok az idő ahhoz, hogy értelmeset csináljak, mert kevés ami feldob, mert amihez a legjobban értek az az unalom és a lelki nyomor? állandóan 2 világ közt csúszkálok, az egyik a sajátom amikor magam vagyok, negítavan, kritikusan, egyre jobban eltaszítva mindenkit, szürke magányban, a másik a szocializált világ, ahol figyelek másokra, csevegek, próbálok élni, nem magamat adom, hanem amit kell, elvárnak, a kapcsolatokhoz szükséges, de egy idő után elfáradok, belefáradok, nem érzem teljesen magaménak…hullámzok egy nap többször is, kellenek a kapcsolatok, de fájnak, fárasztóak, folyton változóak (bárki akármikor bánthat, és csak nézem, hogy mi is történt, mit rontottam el, mi rosszat tettem) semmi sem biztos, bármi megtörténhet, és az ellenkezője is. Nincs nyugodt, kellemes középút, amikor minden rendben, nem unalmas, de nem fárasztó, nincs agyalás mit kellene máskép, mit kellett volna máskép, jó lesz-e így, miért nem lehet…sok kínzó gondolat. Néha azt hiszem bölcsebb lettem, erősebb, aztán ugyanaz megint a végtelenségig, amíg végre vége nem lesz mindennek.