Utálom magamat.

Persze rendezzem el én magamban a dolgot, rendezzem le, hisz úgyis minden fejben dől el.

Az emberek, mindenki, úgyis azt csinálnak, amit csak akarnak, azt suttognak, sutymorognak amihez kedvük van, (vagy akár hangosan azt mondanak amit akarnak) rólam, és nekem persze kutya kötelességem elviselni a viselkedésüket, és beletörődni, hogy nem tehetek semmit ez ellen, és hogy úgysem fognak megváltozni, hacsak én nem fogok, ők nem fognak, és persze, hogy csak hallucinálok, ezzel mindig tudják magukat igazolni.

Nincs már emberi tartásom és emberi méltóságom, nincs már gerincem.

Érezni rajtam, hogy torz vagyok. És hiába mondom, hogy mit ne csináljanak, őket nem érdekli, és ez az ami a legjobban fáj.

Csak gúny és lenézés amit osztályrészemül kapok, az emberekből kiváltok, lehetek akármilyen kedves és barátságos, ők úgy is csak a zavart elmebeteget a torzszülöttet látják bennem. De legyek nagyon jóhiszemű és erős, hisz én vagyok az, aki túl nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy már nem tudnak hozzám az emberek természetesen és normálisan viszonyulni, (főként azok akik tudnak is a skizofréniámról), már semmi nem lesz olyan, mint régen. Lábtörlő lettem. Nekem nem kell tudomást venni róla, hogy ők mire éreznek ösztönös késztetést, hogy settegnek-suttognak és sutymorognak, hát persze ezek a hangok a fejemben, az én képzeletem játéka csupán, és ha majd megtalálják azt a bizonyos csodagyógyszert, egy csapásra minden el fog múlni. Ahogy azt Móricka elképzeli, de jó világ lesz akkor!

Persze mindent csak felnagyítok és eltúlzok, én vagyok túl érzékeny, hisz miért kell nekem mindenre odafigyelnem!

Mindig csak elkapja őket a sírás és lesajnálnak.

Nem kell őket túl komolyan vennem, sem magamat, hát ha egyszer ők szórakázni akarnak, hát hagy tegyék, tehessék meg, amit csak akarnak, amihez kedvük szottyan, miért bánt ez engem.

Mert nem veszem észre magam, hogy bizonyára nem vagyok természetes és torz a kisugárzásom. Ez van. Engem senki sem szeret igazán és őszintén csak valamennyire.

És tudom, hogy a gyógyszer sem fog használni, csak részben, valamennyire, mert a valóságot el hogy tüntethetné, ami valós.

És idegesít, hogy egy csomóan tudnak a betegségemről.

És hogy meg nem értett vagyok. Csak az én érdekem, csak engem érdekel, hogy az akusztikus hanghallások elmúljanak, egyedül engem érdekel, rajtam kívül mást nem is, nekik nem fontos, maradjak csak kétségek között, gyötörjenek a kétségek, hogy ugyan tényleg beszólnak, hülyére vesznek, vagy csak a képzeletem játszik velem, hát persze, hogy az utóbbi.