Olyan kár, hogy a legutóbbi bejegyzésemet, ami kb. egy hónapja íródott, nem küldte el a rendszer, az ugyanis arról számolt be, hogy mennyivel jobban vagyok.
Visszaestem.
A pszichológusom azt mondta, hogy ez normális. Teljesen reményvesztett vagyok, a gyermekkori problémáim, főként az apukám oldaláról teljesen letepertek. Páromat egy álom keretében az agyam teljesen azonosította apámmal. Én pedig álmomban elrohantam… a pszichológushoz.
Úgy érzem, hogy ez rossabb, mint egy katasztrófafilm. Ott az emberek végülis egymásra találnak… nem azonosítják a jót a rosszal, nem vetítik a rossz elképzeléseiket a jó emberre. A munkával nincs bajom, de most még a gondolata is fáraszt. Olyan, mintha rosszabb lenne, mint volt. Amikkel próbálkoztam (könyvek, meditációk) jól hatottak rám, mégis egyetlen gondolatroham, amit nem tudtam megállítani, teljesen letepert megint.
A helyzetet az is nehezíti, hogy párom nagyon fáradt, és ezért nem merek vele beszélgetni, félek, hogy feladja, hogy elrontom, hogy nincs mit tenni.
Fáraszt a reménytelenség.
Minden olyan jól alakult, már láttam a célt a szemeim előtt, a tegnapi egy órányi sírás a pszichológusnak azt hittem, hogy már elindította az újabb kikászálódást, de ma olyan méreg, indulat, agresszió volt bennem, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Nem tudok sírni, nem érzem a reményt. PEDIG ÉREZTEM. Nem akarok gyógyszereket látni, nem tudom, hogy merre menjek, találok valamit, ami érdekes, megnyugtat, aztán mégis befordult az egész napom. Aludni sincs kedvem, létezni sincs.
Nem akarom elrontani az életemet, próbálok nem gondolkozni, de egy-egy érzelemhullám teljesen lednt a lábamról, próbálnám észérvekkel kordában tartani, de az észérvek csak kapálózások, amiket ez a rohadt depresszió gyakorlatilag miszlikbe tép.
Ha próbálnék nem gondolkozni, akkor is beindul. Tudom, hogy nehéz, és nem szabad feladnom, de tényleg rosszabbnak tűnik a helyzet, mint volt.
Azt is tudom, hogy már sokan felálltak belőle, és én is képes vagyok rá, eredményeket is értem el az utóbbi időszakban, csak most olyan, mintha kihúzták volna alólam a talajt és a kapaszkodókat.
Csak szeretnék jól lenni. Szeretnék erős és kitartó lenni, tele tűzzel, mert az vagyok én. Szeretnék elszakadni a múlt árnyékaitól, és szeretnék együtt maradni azzal a személlyel, aki mindvégig kitartott mellettem, és fogta a kezem, és fogja most is. Akit szeretek, és aki (az agyam játszmái ellenére is) a legcsodálatosabb lény ezen a földön.
Normális ez a visszaesés? Monjátok, kérlek, normális ez? Sikerül kilépnem belőle végleg?
Szerintem fog sikerülni a talpra állás csak akarni kell azt mondják a bőlcsek hogy” a fejben dől el minden”,sok rajtunk is múllik vagy legalább is 80%-a,nehéz, nem könnyű a harc ez olyan mint egy box mérkőzés kapuk sok pofont ,ütéseket,de talpon maradunk,ha elesünk is fel állunk,és a következő menetben ki ütjük az “ellenfelet”
Itt az ellenfél a lelki probléma,csak küld padlóra,s keress társaságot,jó táraságot,vagy egy Keresztény közösséget,ha érdekel,mert ott is vannak rendes fiatalok, emberek akik meghallgatnak,s lehet hogy tudnak is segíteni.
Sok sikert kívános a győzemedhez
Üdv:Rocky
Igen van visszaesés,de ha így érzed akkor újra orvoshoz kell fordulni segítségért! Reménytelen esetben muszáj,mert kémiai dolgokat nem lehet megoldani ,csak gyógyszerrel.Szerintem NE töprengj a múlton,élj a mában! Tanulj a MOST-ban élni!
Van egy csodálatos párod,légy boldog,csak a Most számít!Élj vele,amit kaptál,éld meg minden szép pillanatát,mire vágysz még?
Hogy Normális-e, azt nem tudom. Nekem kb. 2 éve volt egy nagyon.. sötét időszakom, utoljára nagyjából 1 éve voltak olyan időszakok mint most lehet neked: nem akartam látni senkit, csak kimenni az erdőb egyet sétálni, közbe üvölt a fülembe a zene stb. stb. És igazából fogalmam sincs hogy mitől múlt el. Tényleg nem tudom. Talán már annyira fárasztott az egész hogy már ahhoz sem volt kedvem hogy szarul érezzem magam? Lehet. A lényeg hogy már lassan 1 éve “tiszta” vagyok, és ezt csak és kizárólag magamnak köszönhetem, mert senki sem segített. Erre próbálj te is építeni. Hogy egyedül vagy. Igen, tudom hogy nem a legmegfelelőbb gondolat elsőre.. de talán segíteni fog. Úgy gondolj erre, hogy senki más nem fogja ezt helyetted megtenni, csak és kizárólag Te. Senki sem fog segíteni. És nem biztos hogy azért mert nem akarnak, hanem egyszerűen nem tudnak. A pszichológusokat én pontosan ezért tartom baromságnak.. most mire jó az hogy ott ülök 1 óráig és mondom amit hallani akar? Semmire. Pont leszarja hogy mi a bajaod, ezt elhiheted. Neki ez a munkája, egy nap vagy 5-6 ilyet végighallgat, ha tényleg érdekelné, és tényleg foglalkozna is velük, szerinted bírná épp ésszel csinálni mondjuk csak egy évig is? Szerintem kizárt. Ezért számítsál csak és kizárólag önmagadra. Képes vagy rá, hidd el. Sőt, tovább megyek: senki más nem képes rá hogy javítson ezen a helyzeteden, csak te. Meríts erőt ebből. A párodat pedig nem kell kihagyni belőle, biztos tudja hogy milyen bajaid vannak, de ne is zúdítsd rá az egészet. Azt senki se szereti. Úgy érzed hogy kihúzták alólad a talajt? Hát akkor rohadjon meg az egész világ ahol van, azért se hagyd magad! Ne okozz nekik örömet azzal hogy elsüllyedsz a semmiben.