Utálom, gyűlölöm az embereket… Ebben a jelen pillanatban. Két perc elteltével imádok mindenkit és csúszok mászok a szeretetükért, csak könyörgöm ne hagyjatok egyedül… Tökretesz az egyedüllét… Máskor viszont a hideg kiráz, hogyha valaki megzavarja a nyugalmamat és elsöprő dühvel ordibálom le az illető fejét – Tehát kábé ilyen vagyok. Már fél éve abbahagytam az ereim felvagdosását, a gyógyszer túladagolását ( már be se szedek semmilyen gyógyszert) abbahagytam a mértéktele piálást, a szipuzást. De nem javultam még meg.. a hangulat ingadozások eltesznek láb alól, néha úgy érzem. Egy percben sírok teljes tüdőből, hogy milyen egy szerencsétlen sz*rdarab vagyok a következő percben rámtör a röhögés, és pörgök, festek teljes erőbedobással, mindenkivel találkozni akarok. Sokszor azt hiszem emiatt, hogy mániás depressziós vagyok… De nem, mindössze Borderline-t és disztímiát állapítottak meg.
Kiskoromban – olyan 5-10 év körül voltam – egy rokonom szexuálisan zaklatott, azóta ez a rokonom megérdemelte méltó büntetését, agyvérzésben meghalt. Volt egy mostohamamám is akit a világon a legjobban szerettem, ő 12 éves koromban gégerákban meghalt, tisztán emlékszem az utolsó találkozásunkra vele, és arra, ahogy mondta, hogy ő meg fog halni és arra is, mikor mondta az orvos, hogy tartsuk benne a lelket, hogy ne adja fel. És a legszörnyűbb az volt, hogy mikor utoljára még találkozhattam volna vele… nem mentem el. Ezerszer is átkozom magamat emiatt.
Aztán apám ekörül – vagy már lehet előtte is, csak nem emlékszem – inni kezdett. Volt, hogy haza se jött a kocsmából.Mikor igen, akkor örökké anyával ordibált, valami milliókról, hogy az hol van és ha nem szerzi meg, akkor anya szüleire rágyújtja a házat etc.etc. Ebben az időben nekem nem volt saját szobám, tehát a padlásfeljáróban találtam némi menedéket, ahonnan mindent lehetett hallani.Azóta ha bármilyen veszekedést hallok ideges leszek. Volt olyan is, ami így már viccesnek hangzik, de mikro apám lefeküdt aludni, behívott a szobába, hogy énekeljek neki. Persze sírtam és nem bírtam énekelni, de addig ott kellett ülnöm míg nem ment “tökéletesen” – ( ezért is vannak még olyan berögződéseim, hogy ha bármit készítek(rajzolok, festek) akkor az nem tökéletes és csak lejjebb ásom magam a búskomorságba) és persze hasonló dolgok voltak a házi feladat elmondásában is , de ez csak a látszat, mert egyáltalán nem érdekelte őt a házi feladatom. Ez az állapot kb 18 éves koromig tartott. Annyi idő alatt megtanultam elkerülni, de egyre mélyebben érintett, ha valamiért rám ordibált. És ebben az időben anya is össze volt zuhanva, hogy apám ilyen, ezért nem foglalkozott velünk ( van két testvérem is). Aztán mikorra apám már napokat kifelejtett az életéből annyit vedelt, és majdnem feljelentették, elment a pszichiátriára, ahol aztán kiderült, hogy az ivással sok dolgot elnyomott – pl a biopoláris depresszióját, a személyiségzavarát, meg sorolhatnám miket. Ezután aztán egy zombi lett belőle. Minden létező gyógyszert bevett, késekkel járt a városba, többször is öngyilkos akart lenni. Azóta kissé javult a helyzet. Már nem akar öngyilkos lenni, és mintha talán felém is próbálna valamit lépni, de én magas ívből szarok rá… Az lenne a legjobb, ha eltakarodna az életemből.
A másik meghatározó pont pedig 16 évesen kezdődött, mikor megismertem a “nagy szerelmemet”. De csalódnom kellett, mivel ő a barátságon kívül nem akart semmit. Ő mutatta meg nekem mi a barátság – mert általánosba cefetül bántak velem, kiröhögtek, zsaroltak – viszont ő is eléggé össze volt zuhanva… Gyógyszerezte magát, vagdosta az ereit, ivott. Én pedig annyira szerelmes voltam belé, hogy csak ő létezett a számomra, ezért gyakran összevesztem vele és nekem is feljött az a téma mint neki, felvagdostam az ereimet, ittam… majd aztán szipuztam. Csak azért, hogy figyeljen rám. Mert más akkor nem tett meg. Volt, hogy a konyhába álltam a kés szorítottam a nyakamhoz és sírtam, de senki nem vett észre, és ilyen számtalanszor előfordult. Aztán 18-19 évesen furcsa dührohamaim lettek, néha nem bírtam elviselni, hogy hozzám szól valaki, napokig a szobámba ültem, falhoz csapkodtam a könyveket- még a suliba is- felrugdostam a széket, szétütöttem a kezemet a falon. Egyszer kedves voltam, máskor pedig bunkó módon mindenkit a halál f*szára küldtem. A nagy szerelmem és köztem csak forrt a düh – vagy a sírig tartó barátság. Aztán 19 éves koromban megtörtént a csoda, megcsókolt, oké, járjunk. Ám ez egy hétig se tartott. Sőt.. a következő találkozókkor, se köszönés, se magyarázkodás, úgy faképnél hagyott, hogy az autók elé akartam ugrani. Megint jöttek az öngyilkossági kísérleteim, amiből végül ez a nagy szerelmem mentett ki. Később kiderült, hogy ő is személyiségzavarban szenved, azért volt mnidig olyan furcsa. Ez a nagy szerelmem kényszerített rá, hogy kezdjek magammal valamit, mert a dühkitörések súlyosbodtak, végül a suliból küldtek át a pszichiátriára, anya is onnantól kezdett komolyan venni, mert előtte kiröhögött, mikor mondtam neki, hogy én meg akarok halni. Frontint írtak fel, amit előszeretettel szedtem úgy, ahogy nekem éppen kellett – tehát többet. Eközben insomniás voltam – tehát nem bírtam rendesen aludni, rémálmaim voltak. Aztán kséőbb megint rosszul lettem a suliba, megint pszichiátria, megállapították, hogy disztímiám van, antidepresszánt írtak fel – hát köszönöm, nem kell több halálgondolat, nem szedtem be és a frontint is elhagytam. A nagy szerelmemmel romlott a kapcsolat, mivel azt akarta, hogy elfelejtsem – megalázott ahogy csak tudott. Azóta is hiányzik.
Októberben viszont találkoztam a mostani párommal, és azóta vele vagyok. Aki igyekszik segíteni, de nem ért meg engem…. Azóta se találom magam a világban, nem tudom ki vagyok. Nem tudom mit akarok és néha kezdem úgy érezni magam, hogy nem létezek a világban. Vannak barátaim… de ha megkérdeznék, hogy van-e akire számíthatok, azt mnodanám, hogy nincsen… Borzalmas vagyok és undorító… Undorodom magamtól……