Nagyon örülök, hogy egy kicsit ki tudom írni magamból a gondjaimat, s hogy itt feltehetően olyan emberek fogják elolvasni, akik tényleg hasonló problémákkal küzdenek, mint én. Ehhez először is azt szeretném hozzátenni, hogy mióta ˝felnőtt fejjel˝ gondolkodom, vagyis kinőttem a gyermekkori naivitásomat, egyszerűen képtelen voltam elismerni, hogy rajtam kívül más is küzdhet valódi problémákkal. Mindig azt hittem, hogy olyan, mint én, nincs még egy a világon. Természetesen nem mint nagyképű ember, hanem mint szenvedő lény. Mindig igyekeztem olyan lenni, aki nem hasonlít másokra, aki – talán így is mondhatom – különb a többieknél.

19 évesen kerültem először kórházba, súlyos depresszióval, természetesen a saját életemet kioltani kívánó kísérlet után. Nem akarom leírni, mi vezetett eddig a pontig, mert az valószínűleg túlságosan közhelyes lenne. Nem ért trauma, nem születtem betegséggel, a szüleim számomra a világ legcsodálatosabb emberei. Valami azonban mégis a tudatomba férkőzött. Nem tudom leírni, hogy miért, s hogy pontosan mikor, csupán azt, hogy egy különös érzés lassacskán átvette az irányítást felettem. Már évekkel az első kísérletem előtt is tudtam, hogy számomra nem ez az élet AZ élet. Mikor egyetemre kerültem, végleg a legmélyebb pontra süllyedtem (bár a mai napig nem tudom eldönteni, mikor volt életem legmélyebb pontja, csupán bízom abban, hogy nem ezután jön el).

Jelenleg dolgozom, s 26 éves lévén igyekszem függetlenedni mindenkitől, akivel szoros kapcsolatban állok vagy álltam. Nem azért, mert őket féltem, s nem is azért, mert magamat. De egyedül sem tudok boldogulni, sajnos rendszeresen lehúzom saját magamat a gondolataimmal, na meg persze közrejátszik a ˝betegség˝ is. Mivel a sok kísérletem közül már azt sem tudom, mit válasszak újra, inkább nem is próbálkozom. Azonban, mint biztosan sokan tudjátok, ez a legrosszabb helyzet: amikor tudod, hogy teljesen kiégtél lelkileg, viszont tudod, hogy úgysem sikerülne… Bízom abban, hogy képes vagyok meggyógyulni, de már nem tudom, hol húzódik a határ az élet és a megjátszás között. Mert bizony meg kell játszanom, hogy tudok élni. Mindenkiért. Magamért.

S a mindennapok… Rengeteg történetet olvastam és hallottam emberekről, akik megutálták az életet, de nem értettem meg soha, hogy én miért. Nagyon szeretnék segíteni másoknak, de az én életemben erre nincs hely. Legalábbis eddig nem tudtam helyet szorítani. A mindennapokat ugyanúgy élem meg, mint azok, akik tudnak boldogok lenni, de én képtelen vagyok a boldogságra. Képtelen… De szeretem azokat az embereket, akik megpróbálnak felvidítani. Ők talán nem tudnak arról, hogy az élet valójában milyen (legalábbis számomra), de igyekeznek mindent megtenni azért, hogy életüket rendben leélhessék. S igyekeznek a mindennapjaikat boldogabbá tenni… Őket tényleg szeretem.

S hogy mi vár a jövőben? Mindig azt hittem, hogy tudom. De nem. Nem leszek már sem orvos, sem asztronauta, de talán lehetek ˝valaki˝. Mert számomra ez is elég. Csak legyek…
Szeretném, ha valaki, aki úgy gondolja, hogy az élet nem érhet véget önkezűleg, írna néhány sort számomra. Nem számít, hogy idősebb vagy fiatalabb nálam, ahogy az sem, hogy esetleg csupán sajnálatból írna. Én is igyekszem, nagyon igyekszem segíteni, ha tudok. Ma azt írták nekem, hogy az élet szép. S ha nem is az, talán lehet szebb. Örülök, hogy van még helyem ebben a világban, s hogy ezt a helyet fenn is tartják nekem. S hogy meddig? Amíg szeretném, addig biztosan…