3 éve nem voltam ezen az oldalon, akkor diagnosztizálták nálam a Bordert. Azóta mondjuk sikereket értem el, valamilyen szinten büszke vagyok magamra. Ideje nem szedek gyógyszereket, nem vagdosom magam, nem volt kísérletem. A dühöngések, váltakozások visszaszorultak, némi kontroll felfedezhető má bennem. De mégis most úgy érzem elvesztem. Olyan mintha megváltam volna egy burkomtól, mert tisztábban, reálisabban látom magam, a dolgokat amiket művelek, sajnos még midig. És szánalmas senkinek érzem magam. Majdnem 30 éves vagyok, és nincs semmim, és nagyon senkim. Nem érzem magam tehetségesnek semmiben sem. Nem tudom még mindig milyen munka lenne jó számomra, mert mindig azt csináltam ami éppen jött. Most az sincs. Elmaradoztak mellőlem a barátok, vagy direkt elüldöztem pket, hogy ne ártsak senkinek. Nincsen hobbim, az se tudom mi érdekel igazán vagy mi okoz nekem örömöt. Vagyis tudom, függök a volt barátomtól, aki 4 éve mászkál az életembe, hol hiteget, áltat, elküld, néha teljesen úgy viselkedik, ahogyan én. Mármint, hogy folyton változtat azon amit akar.

Napokban beszéltük meg hogy szeretne velem lenni, de nem bírja már elviselni a függőségemet, hogy nem tud energiát befektetni, hogy nem jó hogy nem tud küzdeni. Igaza van, mert borzalmasan szűnalmasan senkivé váltam vele, és úgy mindenhogy. Ami a valós igazi személyemnek a gyökeres ellentéte. Szenvedek ettől. Kegyetlenül szenvedek. A beszélgetésünk után pár napra összejött egy másik lánynal, akit felvállal, és nem értem az egészet, mert semmi köze a lánynak azokhoz az elvároskhoz, és dolgokhoz amiket évekig hallgattam a sráctól. Összevagyok zavarodva és nem értek semmit. Hogy értem őt, mert rengeteget bántottam íráskényszerem van, és folyton leírom neki a belső harcaimat, az is csoda hogy ennyi idő után még mindig beszélünk. De nem értem miért csinálta azt, hogy azt mondta hogy megvárja hogy rendbejöjjek, nem keress mást, és kiköltözzek hozzá külföldre. Pár napra rá meg nyilvánosan barátnője van. Tudom, hogy besokalt, tudom, hogy elviselhetetlen vagyok. Én se tudom elviselni nagyon  magamart a szélsőséges állapotokba. És azt is tudom hoyg ez függőség iránta, de nem tudom képes lesze -e most talpra állni. Nincsen semmim, nincs mibe kapaszkodnom. Nem tudom hogy induljak el, mert meg akarok ettől szabadulni, de nem tudom hogyan tegyem. Van bennem egy gát, és nem bírom letörni, hogy jobban legyek, hogy önálló életem legyen. Nem tudom mit csináljak. Hogy találjak vissza magamhoz, és hogy legyen értelmes normális életem.