Manapság mindenhol azt hallani, hogy az alkohol, a drog, a dohányzás öl…; na persze…, de az senkinek sem jut eszébe, hogy végső soron a leghalálosabb dolog, ami történhet velünk az, hogy megszülettünk. Tuti halál! Az Élet a leghalálosabb dolog a világon. Ráadásúl legyőzhetetlen, kíméletlen, és baromi sokáig tart. Mert aki megszületik, az meg is hal, nemde? Születésünk pillanatától haldoklunk; főleg az, aki olyan életet él, mint én. Az nem csak haldoklik, az élve vegetál.

Na jó, van ebben egy nagy adag csúnya önsajnálat is, de hát ki a fene sajnáljon engem, ha nem én? Rajtam kívűl senki nem fog. Igazából nem is sajnálatra lenne szükségem, mert azzal nem sokra megyek, hanem valami változásra.

Úgy élem a szegényes életemet, hogy minden nap fel vagyok készülve arra, hogy nem történik semmi. És ez a semmi, tényleg masszívan a lehető legnagyobb SEMMI. Az életemhez, a napjaimhoz órát lehetne állítani. Minden nap, minden percében ugyanaz a monoton történés. A napjaimat a kisbolt és a lakás között ingázva élem. Néha Örs, aztán ennyi. Nem beszélek senkivel, kivéve az eladóval, aki a felvágottat adja. Nincsenek barátaim, akik voltak, azok is elmaradtak. Miattam, mert érdek barátságokra, képmutatásra nincs szükségem. A családom? Kész katasztrófa…, örökké csak széthúzott. Én soha nem voltam még nyaralni, kirándulni, shoppingolni, házibuliba, vidámparkba, piknikezni, szilveszterezni, vendégségben, külföldön; a Balatonon 37 év alatt 5X, legutóbb tavaj.

Gyesen vagyok, tehát a lehetőségeim elég behatároltak, nem mozoghatok úgy, ahogy nekem teszene, mert a kicsinek napirendje van, és mégis csak Ő az első, nem az én “piszlicsáré” igényeim. Már, ha az embernek lehetnek igényei ilyen anyagi körülmények között…  Mert nekem egyszerűen semmire sem futja. Nem, hogy luxus cikkekere, hanem eurósra sem. Ami van, azt hétről hétre, napról napra beosztom a konyhára. Minden forint oda megy el, tényleg minden! (albérlet és rezsi kifizetése után) Pedig nem eszünk minden nap húst, marhát, halat, gyümölcsöt egyáltalán nem, miből is?! Egy pár cipőm van (az is kb. 3 éves) és 3 db nadrágom. Nem  kozmetikára, fodrászra vágyom, megoldom magam, bár nőből vagyok, az is jól esne néha napján. De egy turkáló, Háda vagy könyörgöm, a Kínai piac…!!! De ezek is csak másodlagos anyagi dolgok.

Egész nap egyedül, egész nap magányosan…, persze azt mondhatjátok, hogy nem vagyok egyedül, hiszen ott van velem a gyermekem, de őszintén: milyen lelki mélységeket lehet megosztani egy kétévessel? A két nagyobbik gyermekem délután bevonul a szobájába netezni, tv-t nézni, elvannak a maguk kis világában. Én meg alig várom, hogy este 7 és 10 között hazaérjen a párom. Persze olyankor már hulla fáradt,  csak a vacsora, fürdés, és a pihenés érdekli. Hétvégente ki sem akar mozdulni a lakásból, elég neki a trappolás hétközben. Nekem viszont nincsen hétvégém, szabadnapom, nekem akkor is a házimunka és a főzés van. Nem is érti , hogy valójában mi zajlik bennem, hogy mennyire bele vagyok fásulva a mindennapokba. A minap ugyan megkérdezte, miért vagyok szomorú, de mikor elmondtam neki, mennyire magányos vagyok, azzal jött, hogy jó, akkor Ő itthon marad velem, hogy ne legyek egyedül, aztán majd ölelgetjük egymást az üres hűtő elött. Nem érti, hogy neki mennyivel másabb, még ha minden nap fizikai munkát is végez, 6-kor kel és 10-12 órát lehúz, de 2-3 naponta máshol dolgozik, mindig más emberekkel találkozik, (volt, hogy ismert emberrel is) van, hogy vidékezik is, a munkatársaival jól kijön, gyakran nevetnek együtt akár munka közben is. Mikor ezeket elmeséli, nekem csak facsarog a szívem. Nem irigykedem, csak olyan jó lenne, ha velem is történne valami. Azt mondja, miért nem megyek el sétálni, csavarogni.. Minek? Kivel? Egyedül? Néha-néha jó egyedül is sétálni egyet,  de örökké? Abban mi az élvezetes? A jó dolgokat nem lehet egyedül átélni, azt meg kell osztani, akkor az igazi. Néha-néha azt is meg lehet csinálni, hogy az ember csak nézegelődik, nem vesz semmit, (még azt sem, ami kellene) de örökké…? Az csak szemfényvesztés.  Azért saját magamat csak nem csapom be. Már gondoltam rá, hogy beadom a kicsit bölcsibe, és keresek valami munkát. De a szívem nem visz rá, hogy a legkissebbet passzoljam le az önös érdekeim miatt.

Áh, olyan búval b@szott vagyok, hogy nem kívánnám magam senkinek sem.  :(