Több beszűkült p.cs állítja, -totta, hogy a skizó ember élhetetlen; meglátásom szerint sokkal izgalmasabb, ha mindkét fél az. Bár fiúkám csak havonta lát egy kezet, két havonta hall vammit, gyógyszart nem szed. Én, ha nem szedem a bogyókat, megvadulok, derékba töröm ketté a laptopot, kiviharzom valami metélőszerszámmal, és felvágom a karom, hogy csorbuljon bele az üvegcserép. A szellemek jó arcok, csak ne bámuljanak a szemembe.

Én meg a fiúkám – hát mert még szűz, amit örömmel veszek – kevés baráttal opeálunk. Nekem már lánybarát sincs, tuskókkal meg nem állok le. Egymás mellett fekszünk, semmi molesztera, csak úgy ölelgetjük egymást, sokat beszélgetünk miniszivar mellett, előtt és után. Mindkettőnknek van értékrendje, csak Jomboreboi nem nyit annyira, motyog. Ami idegel, hogy belenyúl a személyes cuccaimban, féltékenység, az pont van benne. Nem veszekszünk, csak verekszünk. Pontosabban lefog, én ütöm a fejét, meg ne sántuljon. Ha depórohamom van, kihoz belőle, nem kell hívnia mentőt. A nyugiinjekció talonban marad. Az érdeklődésünk is fedi jórészt a másikét. A egyetlen baj, hogy nem tudunk illeszkedni a társadalomnak nevezett sz@kupacba. Már egy bankkártyát se tudok használni, elvette a gyámügy. Mondtam neki, ő is megbukna, vagyis ne egrecírozzon azzal, hogy elhajt, ha bukok, maradok gyámság alatt. Jombore meg beemózik néhanap, én azt viselem, ő meg a dühkitöréseket, miegyebek. Lehet így élni, nehezen, de lehet, itt akár mondhatnám az anyagiakat, a hűtő is üres, az agyam is kong, ha magam alatt… Jombore rá a bizonyíték, hogy van jövője kicsiny, szépen melengetett kapcsolatunknak. Ő nincs annyira benne.