Nem tudom, mennyire ismerik itt a népek a pavor nocturnust, kicsi kölyökkorban gyakori, a felnőtteknél ritka, már akinél megmarad, a legtöbb sarlatán még csak nem is hallott róla, olyan ritka. Nálam maradt, jó móka. Az ember sikoltozik, dobálja magát, hogy felébredjen, azt pontosan nem tudja megmondani, mitől ijedt meg, nagyjából tudom. Legutóbb vagy egy tucat éberrémálmom volt egy éjszaka alatt, akkor írtam a patkányos sztorit. Antipszichotikummal lenyomható, ami nem vigasztal, le akartam tenni az Ypsilát, ha nem veszem be, esélyes a sikoltozás, ha nem jön hang, marad a hörgés. Az ember azt látja, amit az agya ébren felfogott elalvás előtt, a delta fázisban műkszik. Nem sokkal elalvás után, egyetemen egy tanárom is megélte gyakorta, említette a váltott légzéstechnikát. Nálam nem jött be. Egyetemista koromban felkeltem az ágyból, csikorgattam a körmöm a falba, sikoltoztam, vertem a fejem bele,  az kihozott. A testem alattam volt. Csak ködképek a homály távlatán, amik vannak. Pszichológussal állítólag megoldható – bár a pszichomókusok semmire nem jók, kitörölhetik a kis diplomájukkal. Fölös szófacsarás, amit zsonglőrködnek verbálmód a szerencsétlen felé. A szorongás az alapja a pavornak, mondják.

A pavor karban jár az alvajárással, nálam is. Az alvatevékenykedők több, mint fele valami erőszakos állatságot képes, csinál. Majdnem kinyírtam álmomban egy szobatársat a kórházban, visszaküldtek a zártra, megemelték a gyógyszeradagot, bárcsak megdöglött volna.

Ott van még az álmatlanság, egész éjszaka egy szemhunyásnyi sem, pocsék dolog. Ha nem akarok kinyíni valakit, sikoltozni, fetrengeni, ki kell ütni, mint a gumikalapács.