Az a jelenet… az mindig bemar. Láttam már tucatszor. és időnként előveszem, amikor sírni akarok, bőgni a saját vállamon, önsajnálatban úszkálni, megkönnyebbülni, érezni, hogy még érzek… és amikor bemegy a bisztróba a lány? keresték a kulcsot? Istenem, az a hangtalan és reménytelen reménykedés benne…kinek a vállán, jobb híján, ha nem a sajátomon?.. odaképzelem Őt is. amúgy útálom, hogy ennyi év után is, nagy betűvel írom le. ehh… Ő. legalább az öncsesztetéssel, nagyjából, felhagytam. rendben, legyen így. legyen már vége. vége..? biztos? akkor mi marad? mi *** meg!! egy csontváz, amit ölelgetsz. leírtam, milliószor, magamnak, vördbe öntve, gondoltam, ha kint van, akkor nem engem cincál szanaszét. a jobb pillanatokban. a rosszabbaknak címkézettekben, vodkaszagú, szentimentálékban meg… óh, ha itt lennél…és izékám, meg bizékám, annyira hiányzol. másnap meg? ki írta ezeket a baromságokat?? na, ne röhögtessél már! hát, nem volt elég a megalázásokból, hazugságokból, hülye játszmákból? de, de… de azért mégis. mégis hiányzik. ilyenkor. eeegen… pótcselekvés. unalom, lehangoltság, magány, gyárilag kapott és útközben szerzett frusztrációk ellenszere. a jó hír, hogy már a szánalmas kata-góriából átkerült, az igen-vállalom-dobozba.  “Azóta” hírét sem hallottam.  időnként, Mr. Alkohollal írtunk neki egy levelet biztosítva róla, hogy már kicsit sem érdekel. “és a többi néma csend” . remélem, azért egy jót röhögött rajta. Utólag már én is…:) És azt is, hogy boldog. hálás vagyok Neki. Csak azért, hogy megtörtént, hogy berobbant az életembe és kinyitott egy halom ajtót és ablakot. egyszer talán lesz annyi bátorságom, hogy el is mondjam Neki, ezt, egy kávé mellett, lazán, könnyedén, mintha már past simple sztori lenne. nem most. majd. egyszer. vagy soha. sose lesz az, közelebb ülök ennek gondolatához.. és töltök még egyet. az Ő egészségére. a többit majd megoldom. vagy, nem.

Bónuszhála. a Sorsnak, Karmának, Akárkinek, hogy ezt megtörtént, velem, a.d., valamikor.

most már szeretném letenni ezt a csomagot és továbbmenni. “csak lazán… szalmaszállal a szájban, szalmakalapban…”