Kedves Mindenki!

Azért szántam rá magam az írásra egyrészt, hogy ne induljon el egy folyamat, amiben már többször volt részem, csak úgy érzem, hogy egyre nehezebb, másrészt eddig még nem volt rajtam különösebben észrevehető a változás és így könnyebb “ismeretlenül” megnyilvánulni, talán jobban találok magyarázatokat, megoldást.

Bizonytalan vagyok, nem tudom mivel is kellene kezdenem, hiszen az utóbbi másfél évem viszonylag csendesebben telt, talán annak következtében, hogy volt néhány hónap, amikor megijedtem attól, amit csinálok és segítséget kértem, akkor voltam 23 éves. Szégyelltem, hogy nem tartok ott, ahol lehetne (bár mihez képest), illetve a családban lévő problémákkal nem tudtam mit kezdeni, annak ellenére, hogy nem laktam akkor már otthon. Major depresszió volt az első diagnózis, fél évig szedtem többféle gyógyszert, de mire hatniuk kellett volna, elhagytam őket és nem értettem szót azzal az orvossal, akihez jártam, türelmetlen voltam és kevésbé együttműködő. Kevésnek éreztem azt az időt, amit egy gyógyszerfelírás foglalt magába, tudom, hogy emiatt nem ítélhető el senki sem, hiszen lelkiismeretesen végzik a munkájukat, csak a figyelem nem tud annyifelé oszlani, ahány embernek szüksége lenne rá.

Ami miatt úgy gondoltam, hogy írok, az az, hogy elmaradt a diagnózisom valahol, borderline és bipoláris II. volt a lehetőség, de nem vártam meg, mert sikerült valahogy összeszedni magamat és beindítani az életemet. Úgy érzem, mintha azóta is lebegne a fejem felett, mint egy be nem teljesülő ítélet, aminek utánaolvasva és utánajárva próbálom megszelídíteni szélsőségességét. Voltam egy rövidebb ideig kognitív viselkedésterápián és kipróbáltam különféle relaxációs technikákat, amik ha nem is mindig mennek, mert nem tudok lenyugodni, némileg segítenek. Elkezdtem ismét festeni, fényképezni, írogatni a magam örömére, ezek a tevékenységek olykor nagy méreteket tudnak ölteni, máskor viszont olyan, mintha soha nem foglalkoztam volna velük. Igyekszem rendszerességet tartani a napjaimban, de ez nem mindig sikerül,köszönhetően annak is, hogy ha semmihez nincs kedvem, akkor nehezen megyek emberek közé, a kötelező körökön kívül. Nehéz így ismeretségeket fenntartani, főleg azokkal, akikkel újonnan ismerkedek meg.

Nekem egyrészt segítettek a gyógyszerek, másrészt nem, az alvás jobban ment, illetve a gondolataim kevésbé cikáztak, viszont olyan volt, mintha elvesztettem volna azokat a gátlásaimat, amik visszatartottak attól, hogy hülyeségeket csináljak, illetve több gyógyszert egyek. Fél év alatt mondjuk nehéz is beállítani, mi a megfelelő, csak belőlem sárkány lett, aki kiabált és csapkodott a korábbi “ártatlan” hangulatingadozásokhoz képest és aki a dühkitöréseire harmadik gyógyszerként antipszichotikumot kapott.

Jelenleg az a tervem, hogy igyekszem elejét venni annak, hogy befelé forduljak, szeretném kipróbálni a pilates-t, illetve apróbb célokat teljesíteni, hogy azt érezzem, képes vagyok rá, mert ez folyton változik.

A másik gondolat, ami régóta bennem van, az az, hogy akihez jártam beszélgetésre, egyszer kérdeztem tőle, mit tegyek akkor, ha valami miatt ezt a tágabb értelemben vett környezetem észreveszi? Ha nem tudok úgy teljesíteni? El kell-e ezt mondani a munkahelyen vagy jobb hallgatni? Azt mondta, hogy ha tehetem, akkor ne mondjam el.