Sziasztok,
kb. egy éve diagnosztizálták nálam a szorongásos depresziót, amivel nem kevés munka után végre leszámolhatok. Nagyon apró visszaeséseim vannak, de nem sűrűn, kikecmeregtem a pánikrohamokból is.
Hogyan?
Egyrészt a pszichológusommal való beszélgetések segítettek, illetve az, hogy lassan beismertem magamnak az igazi félelmeimet. Elkedtem tanulmányozni a témát, sokat olvastam (amikor a rossz állapotok engedték), hogy megismerhessem az állapotomat.
A másik, ami nagyon sokat segített, egy blog. Igen, egy blog, amiben nagyon szépen, érthetően le van vezetve, hogy mi is a depresszió, miben is rejlik az “ereje”, illetve hogyan lehetséges enyhíteni az állapoton. majd kitartómunkával végleg letudni.
A magam részéről nem tartok ott, hogy végleg leküzdötnek nevezzem az állapotot, de nagyon szépen haladok, igazi jó piallanataim vannak (több, mint a kevésbé jó). Érzem a bizalmam megerősödését. 
Az oldalt megosztom veletek, remélem sokat fog segíteni:
http://www.boldog.info/index.php
Ne adjátok fel! Van kiút! Egy kis irodalom is, hátha megjön a kedvetek az olvasáshoz, a megismeréshez:
Louise L. Hay – Éld az életed
Echart Tolle – A most hatalma (ezt youtube-on hangoskönyvön is megtáljátok, ha nincs kedvetek olvasni. Egyetlen megjegyzés csupán: ha nem megy, ne erőltessétek, ez egy nehezebb könyv, hagyhatjátok olyan időkre, amikor már jobban lesztek, megvár. :))
Pál Ferenc – Aszorongástól az önbecsülésig
Ezek az elején nagyon jók. Szintén youtube-on sok-sok vezetett meditációt/relaxációt találhattok, amik egy kis kitartással és gyakorlással nagyon hatásosak a szorongásos időszakok csillapítására.
Ha pedig kell egy kis segítség, beszélgetés, vagy tapasztalatcsere, csak jelezzetek kommentben és skype-beszélgetést, vagy e-mailcím-cserét is megoldhatunk.
Van kiút!
Az a durva, hogy nálam is ez van. Mármint bármikor fellázad a szorongás, főként akkor, amikor nem figyelek oda a gondolataimra, aztán elvisznek valamilyen irányba.
Kis sunyik. 
Aztán egy tiszta pillanatomban eszembe jut, hogy “jéééé, hát ezeket a dolgokat nagyon régóta cipelem, valójában egy éve jött ki súlyosan, de ezek megvoltak előtte is, hát NYILVÁ nem fog menni pikk-pakk a frissiítés”, utána realizálódik, hogy vn mit újra tanulnom és az is csak türelemmel megyeget, és BUMM, a szorongás enyhül.
Azokat a pontokat érdemes megcsípni, amikor villanásszerűen megvilágsodik a kép, és tisztán látod nem csak az okokat, hanem azokat a tényezőket is, amik lelassítanak, elviselhetővé csillaítják az állapotot. Erről most tök úgy írok, mintha tőlem független lenne, de nem az. A csillapítás képessége ugyanúgy belőlem fakad, mint az a képesség, hogy fóbiás félelmeket alakítsak ki… 
Kedves Alkony,sokat segítettél azzal,hogy leírtad a saját tapasztalataidat!:)
Nem számolgatom az eltelt időt,csupán tényként közöltem.Valóban nem számít,de az igen,hogy ilyen hosszú ideje fennáll a depresszióm.Ha régebbi vagy a kezdeti pánikrohamaimra gondolok vissza,nem jön elő újra,inkább megkönnyebbülést érzek,hogy most már kordában tudom tartani.
Nálam emberek,hangok,illatok hatására aktiválódhat újra a szorongásos reakcióm,menekülési kényszerem lesz olyankor és ha nincs lehetőségem arra,hogy elhagyjam az adott helyet,akkor elkap a félelem és végigszalad rajtam,borzasztó érzés.Vagy csak annak élem meg,mert ez kb.két percig tart és utána már tudom kezelni a helyzetet.És ez akaszt ki,hogy az agyam egy eldugott kis bugyrából azonnal előhívja azt a negatív emléket,ami rögtön beindítja a pánikot.(Olyasmit is,ami már eszembe sem jutna.)Úgyhogy ennek kezelésére egyedül nem igazán vagyok képes,szakemberhez kell fordulnom.Bár sokáig úgy gondoltam önerőből is sikerül ezt helyrehozni most már meghaladja a képességeimet.Pedig mindent elkövetek annak érdekében,hogy oldjam a feszültséget magamban,hogy ne parázzak feleslegesen.
Nem “hirtelen” szeretnék kilábalni ebből,nekem már ez is sokat számít,hogy vki olyantól kapok tanácsot,aki szintén átélte ugyanazokat az állapotokat,mint én.Hidd el,ha tíz éve “cipelem”a paráimat,pár hónap vagy év már nem oszt,nem szoroz.A legrosszabb napokon is inkább az keserít el,hogy ami természetes volt számomra,az most miért nem az.Miért nem tudok magamon segíteni?Talán ebből fakad az emberek iránti távolságtartásom,lehet,hogy már szociális fóbiává nőtte ki magát.Bár általában jókedvű vagyok,pozitív az életszemléletem.A figyelemelterelést én is használom,néha túl jól sikerül.
Szerintem fogok még jelentkezni,a boldog.info-n már jártam,járok is és valóban hasznos,köszönöm!:)
Üdv:Decens
Én úgy látom, hogy azért sok aspektusával tisztában vagy az állapotodnak.
Amit elsőként javasolnék, hogy add fel a számolgatását, hogy mióta vagy benne a dologban, 10 éve, vagy 5 éve… nem számít, mivel a múltra tekintesz vissza. A magam részéről egyre kevésbé látom értelmét annak, hogy az elmúlt dolgokon rágódjak, ugyanis megfigyeltem, hogy ahányszor eszembe jut, hogy mi volt pl. egy éve, azt egy szorongásos/pánikos reakció követi. Nem mondom, hogy mindez könnyű, az időt csak gyógyító/megoldó aspektusban érdemes használni. Így például van időd arra, hogy lassanként lépkedj ki az állapotodból, hogy egyenként nézz szembe a félelmeiddel, hiszen már sok ideje cipeled magaddal, azon a kis időn már nem múlik.
Azt én is észrevettem, hogy erősen ingadozó az állapotom, de ennek ugyanúgy a mértéktartás a módja, mint minden másnak. A mértéktartás csak elinte igényel odafigyelést, utána természetesebb lesz, mint azt elsőre gondolnád. Nem érdemes megvonásként gondolni rá, mert nem megvonás valójában, hanem egy módja annak, hogy a szélsőségektől megszabadulj. Értem ez alatt, hogy egy túlzottan fenti állapot pánikban, szorongásos állapotban bizony ugyanúgy megviseli az idegrenszert, mint egy mély félelem. Egyik a másiknak ellentétes szélsőséges megnyilvánulása. S mint szélsőséges, nem egészséges. A depresszió ellentéte az életszeretet, a bizalom, amit idővel és munkával lehet visszaszerezni. Máshogy nem megy, viszont ez egy igen izgalmas út. Nagyon nagy kaland megismerni önmagadat.
Javasolnám, hogy olvasgasd a boldog.info-t, mert az alapján amit és ahogy leírtál, ez nagyon hasznos segítség lehet. Főként azokban az időkben, amikor úgy érzed, hogy kapaszkodóra van szükséged. Ez és a depresszió nem szégyen, hanem lehetőség.
Úgy gondolom, hogy amit leírtál, nekem sem idegen, amit leírtam, neked sem idegen, s ez NAGYON JÓ. A magam részéről rengeteget olvastam a fent említett oldalt, mert szerettem volna beépíteni a mondanivalóját a saját életembe és a gondolkodásomba (vagy épp nem-gondolkodásomba).
Jó érzés látni, hogy másnak is ezek a dolgok okoznak nehézséget, emrt ez bizony Jungot igazolja. Na meg azt is, hogy nekem erőt ad a megerősítés, neked pedig erőt adhat, hogy olyan személlyel kommunikálsz, aki már megindult az úton. Nagyon remélem, hogy tudok ezzel segíteni.
Ismerd meg az állapotodat, ismerd meg önmagadat, és ne siess sehová. Lény türelmes, és ha szembe jön egy nehéz gondolat (mert állapotodat a gondolataid megválasztása okozza), ne ellenkezz, ne akard túlagyalással megoldani, mert nem fog sikerülni. Inkább tereld el a figyelmed és meditálj. A figyelemelterelés az egyik leghasznosabb dolog, amit tanultam.
Ha pedig szeretnéd megosztani a tapasztalataidat, írj nyugodtan.
Köszönöm a választ Alkony!
Úgy látszik az én esetemben a depresszióm szeret engem,mert nagyon ragaszkodik hozzám!
Komolyra fordítva a szót,23-24 éves koromban alakult ki a depresszióm a pánikbetegségem kísérő tüneteként.Bár szerintem a depresszió volt előbb,mindegy.Jártam pszichológushoz,de nem sokat ért és mivel befejezte a kezelésemet-szerinte meggyógyultam,pedig kísérő nélkül utazni sem tudtam akkoriban-így önerőből kellett legyűrnöm a pánikot,agorafóbiát.A gyökere valószínűleg a gyerekkoromba nyúlik vissza,ez a mai napig nem tisztázott ill.sztem az anya-lánya kapcsolattal is vannak problémák.
Amiket leírtál a párkapcsolataidról és a férfiakról nekem nem irreális,magam is átéltem,sajnos.Szerettem volna “normális”kapcsolatot,de ahogy telt az idő,szabadulni akartam belőle,mert úgy éreztem nem vagyok elég jó,és akkor már inkább elejét veszem a dolgoknak.Úgyhogy rendre be is fejeztem a párkapcsolataimat kb 1.5évet bírtam ki átlagosan.Elég szar érzés volt,de utána mindig elhitettem magammal,hogy ez így jó,ezt kellett tennem.Pedig érzelmileg nagyon vágytam egy társra,ami nálam nagy szó,mert nem igazán tudom kimutatni az érzéseimet vagy legalábbis így gondolom.Ennek ellenére a mostani párommal már hosszú ideje vagyunk együtt,mégis felmerült bennem,hogy elhagyjam.Amúgy is amióta az önértékelésem egy nagy nulla,hadilábon állok az emberekkel,főleg a pasikkal.Zavarnak,utálom őket,frusztrál,ha vki megbámul.És noha kapok pozitív visszajelzést nőktől,férfiaktól,mégsem tudom elfogadni magam olyannak,amilyen vagyok.
Alapból tudom kezelni a pánikot,ha nagyon nagy a para veszek be gyógyszert-sajnos most azon a szinten vagyok,hogy szükségem van rá-de egyébként nem szedem.Főleg utazásnál kell,ha munkába megyek,ha nem dolgozom rá sem nézek.A depresszióval nem tudok mit kezdeni mostanában,mert elég szélsőséges viselkedést vált ki nálam.Hol a topon vagyok,hol meg a béka feneke alatt.És ez akár pár órán belül változhat.És cink,ha ez a munkahelyen következik be.
Egyébként magne B6-ot szedek mindennap,a kávémat leredukáltam napi egyre,de áttérek a teára.Próbálok minél többet mozogni és pozitív gondolatokkal megtölteni a fejem,szeretni önmagam-nem könnyű-és sokat nevetni.
Ha már itt tartunk, kedves Decens, Te hogyan jutottál ilyen helyzetbe? 10 év nagy idő.
Szia Decens,
Hát ez komplex, sok dolog együttese hozta ki. Az okok feltárása eléggé macerás, mert ha türelmetlen vagy magaddal akkor egyszerre nagyon sok félelem lökődhet ki. Szerintem nálam ez volt a végső pont. Mindenféle félelmekkel éltem együtt, ezek egy része gyerekkoromra visszavezethető, amivel sajnos mások is küzdenek, a másik fele pedig a saját magam által generált, valótlan, mégis hihető félelmek voltak.
Elköltöztünk párommal Angliába, és már ez önmagában is hordozott okot a befordulásra, nekem volt egy olyan gondom is, hogy az érzelmi intelligenciám eléggé lassan és sajátosan fejlődöt ki. Van egy nagy csomó félelem emberi kapcsolatokban, pláne párkapcsolatokban, amiket elhiszünk magunknak vagy a külvilágnak, s ezek alapján próbálnánk formálni a leendő, vagy épp meglévő kapcsolatainkat. Nekem elég nehéz volt a párkapcsolatokban megmaradnom, ha nem volt okom a menekülésre, hát csináltam. Ilyenkor, amikor sorozatosan elkövetsz hibákat, sajnos rögzülnek az ezzel kapcsolatos félelmeid, és amikor változtatni szeretnél rajtuk, csak nagy kitartással fog sikerülni. Viszont sikerülhet.
Szóval a párommal is kialakult egy félelem, egyfajta egyoldalú válság, aminek leginkább az volt az oka, hogy megijedtem, hogy esetleg őt is elveszíthetem vagy eltolhatom magamtól, ahogyan az elődeit. Mivel ezt szerettem volna kiverni a fejemből, türelmetlenül kapkodtam mindenfelé, amivel csak azt értem el, hogy még inkább beleestem a gödörbe. Ehhez jött az is, hogy kényszeres gondolkodásom alakult ki más férfiakkal kapcsolatban, miszerint meg akarnak környékezni, és én nem tehetek mást, majd más férfiak maitt elhagyom a párom…. hihetetlen irreális… teljesen valótlan, szerintem ahogy olvasod, megérted te is. Nekem legalábbis leírva tök abszúrd, amiket gondoltam. Ezek mind az önbizalmam hiányából fakadtak, némi gyermekkori szorongással és a szüleim nem feltétlen felnőtt, viszont mindenképpen eltévelyedett helyzetkezelési magatartásával megfűszerezve. (rájuk sem haragszom, ha ők nekem nem tudták megtanítani, valószínűleg nekik sem tanította meg senki, hogyan kell bizonyos helyzeteket kezelni) Ez önmagában még nem vezetne feltétlenül depresszióhoz, csakhogy a türelmetlenség, mivel ugyanolyan félelem, mint az ellenállás is (amit minden alkalommal erőszakosan gyakoroltam, amint egy ijesztő gondolatom feljött), felszakított olyan régi félelmeket, amelyeket szintén nem oldottam meg, nem tanultam újra, nem próbáltam kiiktatni. Nem haragszom magamra, mivel ezek a dolgok nem csak rajtam múlottak. Amíg nem olvastam utána, nem néztem utána a dolgoknak, nem kezdtem el tanulni önmagamat, nem is nagyon tudhattam, hogy van ezekre megoldás.
Viszont van.
Azt tudnod kell, hogy ez alatt az egy év alatt nagyon sokat fejlődtem, de még én is szembe találkozom olyan helyzetekkel, olyan pillanatokkal, amikor váratlan, régi, még aktív gondolati beidegződések beindítják a félelmeimet. Azok ugyanolyan kellemetlen pillanatok, mint mikor a legmélyebb állapotban voltam. Az a nagy különbség, hogy mióta dolgozom rajta, már a párommal kapcsolatos félelmeimet, amik totál irreálisak, felismerem, és kezelem, nem rohanok, rengeteg türelmet tanultam, elfogadom, ha éppen nem vagyok jó passzban, s minden pillanatban tudatosságra sarkallom magamat. Számomra a depresszió olyan kincseket rejtett, s rejt a mai napig is, amivel gyökeresen megváltoztathatom az életemet, amivel fejlődöm.
Ahogy látod, én szeretem a depressziómat. Nem úgy kell szeretni, hogy kapaszkodni kell belé, mert akkor nem távozik. De ha megjelenik, nem lehetek kegyetlen, hiszen akkor a lelkem immunreakciójával vagyok kegyetlen.
Azaz magammal.
Az is nagy segítség, ha folyamatosan tudatosítasz, nekem egy év távlatában nem olyan könnyű, mint 2-3-4-5 stb. év távlatában lesz majd, viszont nagyon sokat javult a bizalmam, és már látom, tudom, hogy ki tudok ezekből az állapotokból kecmeregni.
A pszichológusom egy angyal, nem engedett soh gyógyszerekhez, csak vitaminokat szedek, pl. B-komplex, magne-B6. Ezen felül mindig kereshetem, midneig segít, ha csak egy SMS-sel is. Az ő munkája nagyban hozzájárult, hogy én magam is elkezdtem a pszivchológiával foglalkozni, s talán egyszer nem csak a saját, de mások segítségére is felhasználhatom a tudásomat.
Hát így.
Szia Alkony!
Nálad hogyan jelentkezett,miben nyilvánult meg a szorongásos depresszió?Mert nekem is az van kb.10 éve és már nagyon “unom”.
Üdv:Decens