Nem tudom ezt tovább csinálni. Nem megy. Tényleg minden maradék erőmre szükség van ahhoz, hogy ne tegyem meg. Azt hiszem, ha nem lenne a családom, már rég megtettem volna….
Hitegettem magamat sokáig, hogy nem vagyok depressziós,hitegettem magamat azzal is, hogy na jó na jó,talán egy picit gondban vagyok,de elég makacs vagyok ahhoz, hogy kimásszak ebből.
Nem sikerült. Újra és újra bevillan a kép, hogy befejezem,nem csinálom tovább. Megöl az a fájdalom ami bennem van….
Hosszú rémálom után rám talált az az ember,akire egész életemben vágytam. Minden szempontból A TÖKÉLETES férfi volt.
Én épp akkor voltam túl egy 4éves párkapcsolaton,megtörten,darabokra hullva….semmilyen szempontból nem álltam készen egy új kapcsolatra. Viszont vágytam a törődésre,a szeretetre. És ő hihetetlenül kedves volt velem,és megkedveltem,megszerettem…..elragadott magával a sok jó,de közben még mindig tele voltam “nyílt sebekkel”. S ennek következtében ez a kapcsolat nem működhetett “egészségesen”….
2 évig voltunk együtt,végül elhagyott. Nem hibáztathatom, bár én az elején szóltam neki,hogy adjon időt,kértem rá nem is egyszer…..
A probléma az, hogy tényleg ő volt az én másik felem,a lelkitársam,amiben én soha nem hittem, hogy létezhet,létezik,őbenne megvolt,és …..és én elvesztettem.
És nem tudom sehogy sem visszaszerezni. Elvesztettem. Vele akartam leélni az életem,neki köszönhetően visszatért a hitem,családot akartam,már terveztük, hogy összeházasodunk,mesébe illő volt az egész!
S most itt vagyok a rideg,fájdalommal teli valóságban,belebolondulok a hiányába,belebolondulok a tudatba, hogy nem használna semmi az ég világon, hogy visszatérjen hozzám.
23 éves múltam, kinőttem a tinédzser szerelmekből. Nem vágyom párkapcsolatra,nincs szükségem “keresgélni”,miért is kéne, ha egyszer megtaláltam benne mindent amire szükségem volt. Ilyen csoda nincs még egy a földön.
Nem tudok túllépni,nem tudom elfogadni,nem tudok előre nézni,hisz mit tervezhetek ezután? soha nem lesz férjem,gyerekeim,mert nem akarom ezt mással! Nem akarom, hogy más nézzen rám,más érintsen meg! Rettegek a gondolattól, ha csak elképzelem valaki más mellett kell feküdnöm…..nem ez lehetetlen.
Megfulladok,nem kapok levegőt nélküle,nem tudok kimászni a gödörből,kiáltok utána,de ő már rég messze jár. Nem akarok tanácsokat, hogy majd lesz jobb, és lépjek túl. Miért kell túllépnem azon,ami a legjobb dolog volt az életemben,és nem akarok egy “kamu-kapcsolatot” kialakítani bárkivel is?
Miért nem lehet megérteni azt, ha valaki megtalálta élete párját, azért küzdeni akar a legvégsőkig!
Miért nem hallja meg senki, hogy torkom szakadtából ordítok, már a könnyeim is elfogytak a sok sírástól…
Miért nem érti meg senki, hogy nem tudom ezt folytatni tovább….. miért nem vethetek véget a szenvedésnek…..miért nem jön valaki és ontja ki az életem végre…..
Könyörgöm…….had leljek békét a más világon…..könyörgöm…..
a fele merő tört éned…
Kedves Mesi,
így visszaolvasva én sem értek mindennel egyet.
Örülök, ha sikerült segíteni picit. Nem vagy egyedül, az a lényeg. Meg tényleg, tedd helyre magad, adj ok-sok időt magadnak, légy türelmes.
Minden jó lesz.
Kedves Alkony,
Akár hiszed, akár nem, pofonként értek a szavaid.
DE…
Ez az a fajta pofon,amire szükségem volt. Jól esett. Mert tényleg őszintén szólt. Benne volt minden,őszinteség,határozottság,komolyság,mégis ösztönzés a kitartásra…
Nem tudom eléggé megköszönni ezt a pofont…
Még ha nem is értek egyet minden egyes ponttal,amiket leírtál, őszinte tiszteletem a hozzáállásodhoz, és köszönöm. Köszönöm a pofont, tényleg kellett már ez. Kellett, hogy visszarázódjam a valóságba.
Még egyszer őszintén hálás vagyok és….köszönöm. Többet jelentettek a szavaid, mint azt gondolnád…
Nos, én sem gondolnám, hogy ez teljes mértékben az ő hibája volt.
Sérülten, pláne ha tudom magamról, hogy az vagyok, nem megyek bele egy kapcsolatba, hanem inkább kikupálom magamat, helyrejövök, hogy utána ne ezen kelljen agyalnom. Sérült szívvel hogy tudnék szeretni, és hogy hagyhatnám, hogy szeressenek? Sérült szívvel az ember általában csak figyelemelterel, ha kapcsolatba bonyolóik… na meg okozza a töréseket immár egy másik személynek is.
Nem gondolnám, hogy felelősségteljes voltál. Ugyanakkor azt sem gondolnám, hogy ez a személy a lelki társad volt. Én úgy képzelem, hogy a lelki társad nem hagy el, légy akármekkora kakiban is. Persze ehhez a másik félnek nem csak empátiára, de sok-sok türelemre és stabil érzelmi világra van szüksége.
Állítom, hogy az igazi nem megy el, mivel az igazi út közben válik igazivá. Eleinte mindenki, akivel kapcsolatban vagy egy kis “ő”, s idővel, munkával, kitartással lehet csak belőle “Ő”.
DE!!!
Ha már nem tudod jóvá tenni, és te magad is tudod, viszont bőőőőven van okod élni, akkor miért terhele meg szegény lelkedet azzal, hogy ezen rágódsz? Szerintem sokat jelentene, ha megtanulnál szenvedni. Úgy igazán szenvedni. AMinek nem következménye az öngyilkosság, nem következménye az ezzel való fenyegetőzés, ellenben következménye az, hogy a lelked megtanul gyászolni, a gyásszal elengedni, s levetve a fekete ruhát, megtanul újrakezdeni. Tisztán.
Az elemeknek idő kell, türelem, sok-sok odafigyelés. Nem gondolkodás a sok negatív tapasztalaton, nem agyalhatsz azon, hogy hogyan tudnád jóvátenni, ahogy azon sem, hogy mit rontottál el. Amikor kitisztul a kép, úgyis rájössz, hogy nem csak te tehettél a dolgok ilyen alakulásáról, hiszen mindenhez kettő emberre van szükség.
Nem gondolnám, hogy ilyen kegyetlen személy lennél, aki mindenkit ellök magától, pusztán az a személy vagy, akinek sokkal könnyebb magát sajnálnia egy helyzetért, minthogy felelősséget vállaljon azokért a dolgokért, amiket csinálhatott volna jobban.
Tehát üdvözöllek a kulbban, ezek a dolgok bizony sokunkkal megestek már, nem is egyszer. A változás lehetésges, nyilván nem lesz eleinte egyszerű, de ha szeretnéd, fokozatossággal, türelemmel egyre könnyebb lehet.
Szeretném, hogy ha megértenéd, hogy ezeken a dolgokon te magad és CSAKIS te magad változtathatsz. Tök mindegy valójában, hogy mi mit gondolunk, az viszont, amit leírsz, sok esetben teljesen irreális, és látszik rajta, hogy berögzült, begyakorolt, kényszeres. Ahogy sokunknál hasonlóan alakult.
Vegyél kérlek két mély levegőt, ismerd meg az állapotodat, hogy hogyan segíthetsz magadnak, milyen lehetőségeid vannak, tanulj meg gyászolni, olvass utána a dolgoknak, és ne keress mindenáron okokat, ami miatt rosszul érezheted magad.
Delnőtt, felelősségteljes ember vagy, akinek felelősséget is kell vállalnia a tetteiért, de nem úgy, hogy kicsinálja magát testileglelkileg.
Menni fog. Másnak akna viszi le a lábát… :O)
Nagyra értékelem a bíztató szavaitokat,tényleg, de nem nála volt a gond. Szeretett,imádott, házasságon gondolkoztunk, hogy hol fogunk élni,annyira egymásra voltunk hangolva. Mint írtam, sérült voltam még akkor,amikor belekezdtem ebbe a kapcsolatba,és nem tudtam 100%-kal működni a kapcsolatban,és ezek és egyéb hibák miatt elvesztettem őt.
Igen,volt már nekem is komoly kapcsolatom,túl tudtam tenni magam rajta,mert az nem volt az igazi.
Ez volt az. És csak magamnak köszönhetem, hogy elvesztettem. És nem tudom ezt elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy nincs kiút,nem tudom jóvá tenni. Hasztalannak érzem magam, nem érzem magam már – nem hogy nőnek, de lassan már embernek sem.
9 hónap telt el azóta…. és nem lett jobb semmi sem. Nem lett könnyebb. Sőt….csak rosszabb lesz…
Egyszerűen csak….elegem van. Lemerültek az elemeim. Teljesen…
Kedves Mesi!
Csatlakozom Decens hozzászólásához!Ha valaki nem akar Téged,akkor nem ő a Nagy Ő,bármennyire is fáj ezt elfogadni…nekem egy 10 éves kapcsolatomnak lett vége nem olyan régen,ugyhogy sejtem min mész keresztül.Nagyon tud fájni ha valaki már nem veled tervezi az életét és nehéz elsétálni,de tiszteld magad annyira hogy elfogadod,hisz nem tudhatod mit hoz a jövő!Én se tudtam elképzelni a másnapot nélküle,de azóta eltelt 2 hónap,új tervekkel,új célokkal várom a holnapot és nem hagyom hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam,amint érzem hogy rám törnek a gondok megnyugtatom magam.Én se tudom most elképzelni,hogy valaha valakit még szerethetek,próbálom összerakni az összetört szívemet.Találj valamit ami lefoglal,ami leköt!Barátok például!
Küldök egy idézetet Neked:
Néha a saját Hősödnek kell lenni és megmenteni a kicsi szíved,mert néha azok az emberek,akik nélkül nem tudod elképzelni az életed,nagyon jól élnek nélküled…
Kitartás!
Mesi,ha a szerelmed elhagyott és minden próbálkozásod ellenére sem tért vissza hozzád,akkor ő nem a lelki társad vagy a másik feled!Nem szeret vagy nem szeret eléggé,ahhoz,hogy veled legyen.Szörnyű ezzel szembesülni,amikor mindened ő volt,de már nincs veled,nem a tiéd és nem akar tudni sem rólad…Nem a szíved akarom ezekkel a sorokkal fájdítani,de az az igazság,hogy a te problémádat majd csak az idő oldja meg és nem az öngyilkosság.Kár lenne eldobni az életed,ne tedd!Együttérzek veled és tudom miken mehetsz keresztül,nekem is volt egy hasonló kapcsolatom,ugyanezekkel az érzésekkel,3 hosszú évig tartott “kigyógyulni”belőle.De hasznomra vált,sokat tanultam belőle,főleg magamról.
Üdv:Decens
Futottam…csak akárhányszor nekiiramodtam,falba ütköztem….nem kellek neki,ez egy veszett ügy.
Lehozhatom neki a csillagokat is az égről….nem fog visszajönni hozzám.
Olyan ez, mint egy fordított tündérmese,én vagyok a királyfi,akinek meg kell küzdenie a 7fejű sárkánnyal, hogy bebizonyíthassam a királynak, hogy igenis méltó vagyok az ő lányához…
Csak ebben az esetben hiába küzdök meg a sárkánnyal, kelek át 7 tengeren (és hasonló finomságok), nem tudom visszanyerni a szívét.
Soha többé…
csak 1 villámkérdésem lenne:
ha ennyire vele akarsz lenni, akkor mire vársz?
a cselekményt előrevivő mellékszereplő mosolyogva nézi, ahogy futásnak eredsz.