Kedves Mesi!

Valóban eltűntem egy kicsit. Részben azért, mert egyre csak tornyosul fölöttem a kakikupac, és már recseg-ropog a gerenda. Nem szívesen részletezném itt, a nyilvánosság előtt. Másrészt pedig… Nos, egyáltalán nem vagy naív, igen is érdekel mi van veled! Olvastam az újabb történeteidet is. Nagyon elkeserített, hogy a kis emelkedő után újabb lejtmenetbe kezdtél. Nem írtam hozzászólást, mert… nem is tudom… Nem értetted félre, tényleg érdekel hogy hogy vagy. Talán kicsit jobban is, mint gondolnád. És talán pont ez a “másrészt”. Nem tartom magam naívnak, sem pikk-pakk ragaszkodónak (hogy a szavaiddal éljek), de valamit Te is megmozdítottál bennem. Nem tudom mit, és nem tudom mivel. Az érzéseimet pedig most még annyira sem tudom felismerni mint egy hónapja. Ígyhát inkább úgy döntöttem, befogom a virtuális számat. Igazán jól esik, hogy érdekel mi van velem. Szívesen elmesélném, de mint fentebb írtam nem a nagy nyilvánosság előtt. Amúgy is olyan rövid idő alatt történt olyan sok dolog, hogy leírva talán nem is lenne igazán érthető. Talán majd ha megyek seggbe rugdosni, elmondom.

Kedves Decens!

Köszönöm segítőkész hozzáállásod, nagyon jól esik. Ügyvédem természetesen már van, hiszen egy hét múlva már a bíró előtt kell összekapargatni szétrobbantott életem menthető szilánkjait. Azzal tisztában vagyok, hogy a kisfiamat nem nevelhetem. Nem csak azért amiket tettem, de azért sem, mert egy gyermeknek szüksége van anyára ÉS apára is. Az annya is nagyon szereti, jól is bánikvele, egy-két dolgot kivéve. Ami viszont megbocsájthatatlan, az a felelőtlenség, amit a hőn áhított boldogság kergetése közben elfelejt: mit okoz ezzel a gyereknek? Még csak 3 éves, de már megélt annyit, ami egy kamasznak is sok. Ezt inkább nem részletezném, csak annyit, hogy: -2 nagyszülő, -1 kutyus, +2 költözés, +2xtöbb hónap “apa miért nem alszik velünk mint eddig?” Stb. Vajon mit okozhat majd a pici lelkében egy újabb költözés, egy bácsi, akinek napközben ő csak egy tartozék, éjszaka meg kifejezetten útban van?

Mondtam a feleségemnek hogy ne váljunk el, élje ki magát, menjen csináljon amit akar, akkor amikor akar. Megszenvedem ha kell, hónapokig, évekig. Nem kicsi, bár nem is túl nagy a lakás, de ki tudjuk egymást kerülni, viszont ha kell és igenis KELL, a fiunknak mindketten itt vagyunk. Aztán vagy összecsiszolódunk újra, vagy már lesz akkora a gyerkőc, hogy nem törjük teljesen össze az életét a válással.Persze ez neki nem elég. Nem mondja, de tudom hogy csak az jár a fejében, hogy megbosszulja a tőlem várt, de meg nem kapott boldogságát, és az hogy amellett az ember mellett ébredjen fel minden reggel, aki azzal kérkedik, hogy neki már a saját gyereke mondta, hogy váljanak el, mert rossz nézni amit művelnek egymással. (na ez szép hosszúra sikerült, remélem érthető) De egy ilyen ember a fiam mellett mint pótfater? Na ne!

Tudom, hogy egy házasságot akkor is felbontanak, ha csak az egyik fél akarja. Azt is tudom viszont, hogy lehet húzni-nyúzni, sőt azt is, hogy szerencsére már nem az a kiindulási alap gyermekelhelyezésben hogy az anyáé a gyerek, apa meg kéthetente 4 órában láthatja. Mostmár vagy közös, vagy megosztott gyermekfelügyeletről dörren a startpisztoly.

Szóval tényleg nagyon hálás vagyok a figyelemért, a segíteni akarásért, de elég tájékozottnak érzem magam ezekben a dolgokban. A problémám inkább az, hogy nincs kivel beszélgetnem a gondjaimról. Félreértés ne essék, nem telesírni való zsebkendőre van szükségem, ahogy a pszichológusom gondolja. Sajnálatból már kaptam eleget. Mitöbb, sajnálom én magamat éppen eléggé.  Megértő, kívülálló és ugyanakkor kritikát sem nélkülöző társaságra van szükségem, mert hiába vagyok tisztában azzal hogy hol és mit hibáztam, nem biztos, hogy a megfelelő módon akarom helyrehozni vagy kezelni az okozatát.Sőt. Lehet, hogy más szemszögből olyan dolgokról is kiderül hogy másképp kell, kellett volna, ami eddig nekem fel sem tűnt. Fejlődni akarok, kimászni az önmarcangolásból, és végre újra bízni, megbízni valakiben. Nekem nincs testvérem, apámat életemben nem láttam, anyám sokszor átvert, az unokatestvéreimet a feleségem ellenem fordította, a batátaim pedig szépen elkoptak, miközben én azért hajtottam, amit most egy bíró mozsarában akar porrá őröltetni az, akiért az életemet adtam volna. Annyira belefásultam, hogy már képtelen vagyok emberi kapcsolatokat kialakítani is, nemhogy ápolni.

Kedves Decens!

Szívesen boncolgatnám még ezt a történetet szimbólumok és szinonímák nélkül, mert bár járok pszichológushoz, de nem igazán segít. Nincsenek barátaim, nincs családom akivel megoszthatnám, megbeszélhetném. Ezt a sztorit egy agyontömörített gondolatébresztőnek szántam mindazoknak, akik a könnyebb utat választanák a vélt boldogság felé, és azoknak akik ismernek ilyen embereket. Valójában az én történetemben ez már a második zippzárszakadás, két öngyilkossági kísérlettel és szappanoperába illő körülményekkel. Feleségem első “új kabát” -ja tavaly januárban lépett színre, de szerencsére épp a második alkohol-elvonójára indult, így csak e-mailben és SMS-ben pusztította a kapcsolatunkat. Már azt is megtervezték hogyan túrnak ki a fiam életéből és nevelik majd együtt. Senkinek nem kívánom azt amit akkor éreztem. Amikor fél év után kijött, hulla részegen ecsetelte feleségemnek, hogy mennyire szereti, majd összeesett a konyhánkban. Eltelt pár hét, lassan újra közelítettünk egymáshoz és három hónap alatt eljutottunk oda, hogy rendbe tegyük a házasságunkat. Szépen alakult, bár a sérelmek miatt nem volt zökkenő mentes. Párom munkát talát. GYES után “kiszabadult”… Új emberek, új társaság… Most ugyan ott tartunk mint egy évvel ezelőtt. Sőt, egy hét múlva válóper. Persze kiprovokálta előtte, hogy rajta kapjam őket. Tudja jól, hogy hiába vagyok olyan birka-természetű, van amitől eldurran az agyam. Kicsit megcsapkodtam a lovagját. Könnyű testi sértés. Négyszemközt a képembe is vágta, hogy neki csak a papír kell a bíróságtól. Ez még mindig csak nagyon a tényekre szorítkozó leírás, a körülményekhez nem billentyűzet kell és monitor, hanem száj és fül. Sajnos nyitott fülek nincsenek a közelemben. Persze én sem vagyok tökéletes, tisztában vagyok azzal, hogy én is hibáztam. Bár soha nem csaltam meg, nem bántottam akarattal sem tettleg sem szóval. De hibáztam másban…

Rendbehozni? Nem rajtam múlik. Nehéz lenne megbocsájtani amiket tett és tesz, de én ilyen hülye vagyok, hogy készen állok rá. Neki viszont esze ágában sincs rendbe hozni, elbűvöli a nagy szerelem, a minden reggel érkező csöpögős sms. De ezek sem tartanak örökké… Csak akkor már késő lesz. A fiunk csonka családban, ide-oda rángatva fog felnőni? Már most vannak magatartás és figyelem-problémái, pedig okos, értelmes gyerek.

Nem is szaporítom tovább a szót… úgysem tudok mindent leírni.

Üdv.: balint