Kedves Mesi!

Nagyon örülök, hogy a hozzászólásaimmal mosolyt tudok csalni az arcodra, még ha csak virtuálisat is.

Lássuk a gyakorlatot, ahogy én próbálkozok. Ha magadból nem, meríts erőt másokból. Nézz szét! Nem kell bíznod senkiben, csak nézz körül. Sokan vagyunk itt, durvábbnál durvább szituációkban, állapotokban. Mindenkinek iszonyú nehéz, mégis AKAR előre lépni! Az akarás pedig mindenkinek a saját választása. Nem kell hozzá sem bizalom, sem erő. Segítségből, bíztatásból pedig úgy látom ez a kis közösség próbál annyit adni, amennyit csak lehet, ki-ki a maga módján. A bizalomról… Szemléld meg kívülálló ként ezt az oldalt. Kik vannak itt? Olyanok, akik vadidegeneknek tárják fel életük azon részét, amit mások titkolnak, rejtegetnek. Te is közéjük tartozol. Te is nyitottál itt egy ablakocskát magadon. Mi ez ha nem bizalom? Aprócska ugyan, de kezdetnek nagyon jó. Ja, és már én is kaptam belőle vissza tőled. Eredménye viszont csak akkor lesz, ha kavicsról kavicsra tovább bontod a téged körülvevő falat. Vagy nyiss egy másik pici ablakot, más irányba is. A magad által emelt bástyád közepén ücsörögve hiába kérdezgeted kiabálva, hogy merről süt kint a nap, kivül fogalma sincs senkinek arról, hogy éppen merre nézel, merre kellene fordulnod, hol törj ki egy téglát. Ehhez csak akarat kell, az erőt majd adja az amit a réseken hagysz beáramlani. Nekem néha elég annyi, hogy meglátok egy virágba borult fát. Tudatosan szippantok nagyot a levegőbe, hogy érezzem az illatát. Elindít bennem valamit, ami jó irányba visz. Nem tudom mit, de érzem hogy pozitív. Máris több lettem. És még csak szólnom sem kellett senkihez, de talán már arra is képes lennék ettől a pillanatnyi kis energialökettől. Szóval valahogy így néznek ki az első tétova lépéseim vissza, az élet felé. Merthogy a jópofa beszédstílusom nem is beszéd. Csak leírni tudom. Élő szóban nem tudom kiadni magamból ezeket a gondolatokat, érzéseket. Begörcsölök, ha valakivel beszélgetnem kell, néha mégis meg kell tennem. Olyankor általában félreértenek, mert ezt a “stílust” más hallani, mint olvasni. De centinként, milliméterenként haladni akarok,mert ki akarom mondani, sőt, vigyorogva, fennhangon kikiabálni ami bennem van.

Nem írom le mégegyszer: AKARJ és RAJTA, INDULJ!!!

Csak a ház elé a padra, öt percre. Holnap hatra, aztán hétre. Aztán a sarki boltba, mondjuk egy rágóért. Köszönj! Kérj, köszönd meg! Pár nap, és mosolyog rád az eladó, mert azt hiszi ismer. Nem baj hogy nem, lényeg hogy egy mosolyt már begyűjtöttél! Visszaadni sem szégyen, és még midig nem adtál támadási felületet senkinek, mégis több lettél, szépültél.

Mégis leírom, de utoljára: INDULJ!

Üdv.: Bálint

Kedves Mesi!

Köszönöm, hogy elolvastad a sztorim, köszönöm az együttérzést és abíztatást. De ez a bíztatás ne csak nekem szóljon, Magadnak is. Arról pedig szó sem lehet, hogy bárki beléd taposson. De ácsi! Nem pontosan Te taposol saját magadba nap mint nap? Nem bízol senkiben. Oké. Elárulom én sem. De ha már saját magadban sem, akkor ki fog kiemelni abból a mélységből, amibe kergeted magad? Nem kell a végletekig megbízni senkiben, de az önmagadba vetett hitet sokkal könnyebb úgy erősíteni, ha mások hisznek benned. Nem kell egyből az életedet a kezébe adni senkinek. Mindig csak akkora darabot adj magadból, amekkora fájdalmat még el tudsz viselni, ha eldobják, kiforgatják, elárulják. De valahol EL KELL KEZDENI! Nem mindenki él ám vissza a bizalommal. Ezt még én is csak most tanulom újra. Pontosan ettől leszünk erősebbek. Csak egy morzsányit adunk magunkból, de van aki ezt nem kihasználja, hanem gondosan becsomagolja, elteszi, dédelgeti és ő is ad cserébe egy picit magából. Ilyen fura az ember lelke… Amit odaadsz, azzal nem leszel kevesebb, de amit visszakapsz cserébe, attól növekszel, erősödsz és szépülsz. Tudom hogy nem könnyű, ezért nagyon sok erőt kívánok hozzá, de válassz egy morzsát magadból, és válassz valakit, akinek a kezébe nyomod! Minél többet hezitálsz, annál később lesz esélyed kapni cserébe valamit. Különben is a múlttal és önmagunkkal vívódni úgy is lehet, ha közben haladunk előre. Aztán AZ a múlt, és AZ az önmagunk egyre inkább csak egy része lesz a múltunknak. De ehhez haladni kell, mert ha leragadunk, nem lesz semmi ami felhígítja a sűrű sötétséget.

Tehát… hol is hallottam… “mindenhonnan van kiút”… valahol olvastam talán… mindegy…

Bálint

Kedves Mesi!

Értem az érzéseid, hasonló dolgon mentem már keresztül, kb. egy éve, csak gyerekkel és közös lakással nehezítve. Visszakaptam, de most ugyan ott tartunk, csak durvábban. Mostmár az életem minden részét tönkre akarja tenni. A jóhíremet, az idegeimet, az egészségemet, el akarja venni a jövőmet (szellemi, lelki, érzelmi és anyagi értelemben e. gyaránt) Igaz, fizikailag most sem akarom elengedni, de ennek más oka van. Érzelmileg bármennyire fáj is, hagyni kell, mert gondolj bele: leélnél egy életet úgy, hogy minden nap fáj? Nagyon FÁJ. Tudod, ott! Legbelül, ahol csak Te vagy és az, akit vágysz, kívánsz hogy ott legyen. És ezt a gájdalmat pontosan Ő okozza. És amitől még jobban fáj, tudatosan, direkt okozza. Ugye nem ilyen életet szeretnél? Akkor inkább engedd el, és fájjon egy ideig az űr, ami a helyén tátong. Majd lassan engedj be valakit. Még nem oda, csak a küszöbre. Lehet, hogy az a valaki “fele annyira” sem olyan, de néhány sebedre gyógyír lehet. Mindjárt jobb, még ha fáj is az az üresség legbelül. Nem kell egyből hellyel kínálni magunkban senkit, de ha ezt megérti, már megérdemel egy lépést a küszöbről az előszoba felé. Honnan tudod? Mire a konyhába ér, lehet hogy már Te rángatod befelé, mert rájösz, hogy ugyan másképp, de lehet hogy jobban betölti azt a helyet ott mélyen, csak Ő sem bízik meg hipp-hopp senkiben. Idő kellett neki is, hogy téged beengedjen.

Kérlek gondolkozz el ezen, hidd el: hárommilliárd férfi közül nem egyetlen egy lelki társad van!

Üdv.: Bálint