Az elején főleg kétségbeesésemben írtam. Most is eléggé ramaty a helyzet, aktuális lenne sírni itt egyet. De az a különös, hogy meg se közelíti a régieket… Megjelennek ugyanazok az érzések: félelem, magány, önutálat, reménytelenség, menekülhetnék, pánik, stb… De nem töltenek ki teljesen. Pár percre talán, de aztán ott vagyok újra én, teljes valómban. Eszembe jut, hogy heló, nem hagyjuk ezeket eluralkodni, mantrázom, hogy úgyis lesz valahogy. Hogy annyi mindent végigcsináltam már és nem dőlt össze a világ – most sem fog.

Félek most is, nagyon – félek az előttem álló erőpróbáktól, hogy elbukom, félek magamtól, hogy tönkreteszem, hogy összeomlok benne, hogy elszúrok mindent. De babusgatom ezt a félelmet. Itt van bennem, tudom, látom, de és. Félni egy ilyen helyzetben normális dolog. Erősödnek a tüneteim, disszociálgatok, jönnek a hosszabb-rövidebb kontrollvesztések lassan. És akkor mi van… Hát ez normális az én állapotomban…

Büszke vagyok magamra és nem haragszom. Illetve de, néha haragszom, de nem úgy, ahogy régen. Csak amolyan normálisan. Tudom nagyjából, mi miért van, és látom, hogy az érzéseim, a jók és a rosszak egyaránt megfelelnek a szintnek, ahol járok, megfelelnek a helyzetnek, amiben vagyok, és fogom tudni kezelni őket, annyira, amennyire a szint engedi.

Nincs varázspálca, fejlődés van. Most ott tartok, ahol, ha stabilizálódnak a körülmények, majd leszek jobban, most érthető minden, és ettől valahogy olyan normális is. A szar is normális. Különös, nem?