Még mindig, vagy megint…mittomén. Általában azt gondolom, hogy folyamatosan vegetálok és szar az életem, de biztos vannak jobb időszakok…
A lényeg ma megint eljutottam oda, hogy mennyire jó lenne véget vetni, már a 2 gyógyszer is a kezembe volt és, 1xcsak tök békesség és jó érzés szállt meg, felszabadult érzés, hogy végre vége lesz minden szenvedésnek, nem bánt a múlt és nem érdekel a jövő…aztán persze ez nem tartott sokáig, jöttek a szeretteim képei, mit tennének, nem tehetek velük ilyet… de vajon meddig kell tartania az önfeláldozásnak? Ha valaki érzi, tudja, hogy neki már vége, és nem tud változtatni, akkor meddig kínozza magát, hogy ne okozzon fájdalmat? Azt mondják mindenből van kiút,csak akarni kell! De nem akarom, több szenvedést és értelmetlenséget nem akarok, élni jó lenne, de ha eddig nem sikerült, ezután mitől menne? Miért születnek az olyanok mint én (betegeskedő, depizgető)? Mi értelme?
Nincs válasz, soha nem lesz.
Ögén… a Válasz (ésa iGasság) odaát one!
Kedves Inez!
Hm… mintha minden sort én írtam volna, különösen ezt a részt: “Ha valaki érzi, tudja, hogy neki már vége, és nem tud változtatni, akkor meddig kínozza magát, hogy ne okozzon fájdalmat?” Engem eddig az állított meg, hogy van hitem és 3 nagyon jó barátom, akiknek nem okoznék fájdalmat. Mások könnyen mondják, hogy van kiút… Szerintem fogalmuk sincsen arról, hogy van az a pont, ahol az embernek már nincs ereje nyújtózkodni a kapaszkodóért. Na meg ha az életében egyfolytában csak a rosszat kapta, akkor ugyan miért is akarná folytatni, mire várhatna? Teljesen megértelek! Azért bízom benne, hogy kitartasz még!
A kiégettség érzése nagyon ismerősérzés számomra is. A lekezelés a hozzátartozók részéről hogy nem vagy hülye de ne erőlködj, majd ez vagy az megcsinálja s mindezt óvás címszó alatt. Nekem tényleg ami hitem és bizalmam maradt az a Teremtő Isten felé irányúl. Tudom hogy végig kell játszanom ezt az életjátékot mert kaptam egy ajándékot hogy ideszülettem a földre. Kiugró sikereim sosem voltak,igaz drámai tragédiáim sem idáig. Az éveim súlyát egyre nehezebben cipelem s az emlékeim már csak felkavarnak. Gépiesen beszedem a gyógyszert mert az EÜgyi rendszer ezt dobja ki TB.re. Végül is vagyok mert ide írok.
igazad van bandi az orvos csak kezel ,de nem gyogyit meg,ami meggyógyit azt nevezhetjük istennek csinek vagy pránának teljesen mindegy
Kedves Inez! Futunk fűhőz-fáhóz, pedig senki más nem ismer minket jobban- mint a Teremtő Isten! Merjünk Ő hozzá fordulni, bátran-csak a nyavajáinkat vezthrtjük el!Higgy bátran Jézusban, nekem Ő a “doktorom”- elég jól elvagyok- képzeld Hepatitisem is van- ez a nagyobb rossz! De tünetmentes vagyok 21 éve- ÉLEK ÉS BOLDOG VAGYOK! Elköszönök- endrebandi ps.- NE ADD FEL! Téged is sokan szeretnek! Ha Istenhez nincs hited, bátorságod- akkor az ÉGI helyet a “földi “dokikhóz fordúlj. Valamit tenned kell! Bátran irj emailt biztos kiadja a Várószoba közössége, szerkesztői.de leirom- soosendre1@t-email.hu/ lehet hogy ezért letolnak engem?
sziasztok ne adjátok fel,én tiz évig voltam pánik beteg és gyogyszerrel nem sikerült legyőzni magamnak kellett megtalálni a megoldást, már hét éve tünetmentes vagyok .minden betegséget a sejtek csökkent biorezonanciája okoz,és csak a tudás és szeretet ami magasabb rezgére hangolja sejtjeinket jobbulást.
No, nem happy történetet akartam előadni neked, inkább csak mondani, hogy most nálam felcsillant egy kis fénysugár. Ha sok éve tart, talán nem jó a doki vagy… Nehéz ez a dolog, mert az ember nyújtaná a kezét, még akkor is, ha néha magát sem tudja kirántani az ingoványból. Rángatnálak, hátha… Érzem, amit te érzel, azt hiszem benne a gyerek tartotta a lelket, hogy ne adjon fel és ne engedjen elő törni a betegséget. Vicces végül is szeretet és az, hogy fontos vagyok valakinek borított fel, illetve mikor ezt elvesztettem. Pedig állítólag ez gyógyítana, de én azt hiszem, ha magam maradok és mégha sok élménnyel lettem volna szegényebb is, de erős maradtam volna. Most keresem magam, keresem a régi énemet, de nincs meg és ettől időnként újra elhagyom magam. Talán nem kellene keresnem, hanem elfogadni magam?
Kedves Villő!
Köszi, hogy reagáltál.
Sajna én már tizenx éve szenvedek ettől a depi,pánik,disztimia kombótól és közben szomatizálok, és mindenféle nyavalya megtámad. Így soxor veszítem el a talajt a lábam alól… nekem nincs gyerkőcöm, mert e mellett a kórság mellett nem akartam vállalni, jobb anyukát szánnék a gyerekemnek… párom van, mellettem áll, de persze nem érti mi zajlik bennem, így segíteni sem tud. Tudom, hogy sokan vagyunk, de mindenkinek egyedül kell küzdenie a démonjaival és ez az ami felőről nap, mint nap
és hát a betegségek, mindig jön valami ami nem hagyja, hogy “normális” életet éljek, és minnél több jön annál nehezebben viselem a következőt. Elfáradtam. Sokan nem mondanák meg kívülről, hogy egy roncs vagyok, kicsit öregszik, kicsit fáradt, kicsit szomorú, de belül :((( Ha nem lenne az anyám és a párom már rég túl lennék az egészen. Így nem is tudom, hogy örüljek-e neki, hogy vannak szeretteim, vagy ne, mert hát hálát kéne adni a sorsnak értük, de mint írtam nélkülük már megléphettem volna az utolsó lépést, és hiszem, hogy nincs túlvilág csak a béke 
Igen az esős idő elmúlik, akkor kicsit jobb lesz, de aztán megint jön egy esős idő és az én erőm egyre csak fogy…
Szia!
Én is depis vagyok és ezen az oldalon, ha olvasod még nagyon sokan. Azért is léptem ide be, mert bár sok “ép” barátom van, akik mellettem voltak a legsúlyosabb részben is, mégis keresem a sorstársakat. Miért? Mert ők azt érzik, amit én, talán, ha látnánk egymást, akkor elég lenne csak egymásrra nézni és már tudnánk, hogy ki épp mit érez.
54 éves vagyok és két és fél éve küzdök a betegséggel hivatalosan. Előtte is az voltam, de nem vallottam be magamnak. Van egy lányom, aki már felnőtt (egyedül neveltem sokáig) és volt egy 5 éves kapcsolatom, ami valószínűleg ezért ért véget. Bár azt mondják, aki menni akar, hadd menjen. Nem tudom, hogy ő volt-e az igazi, de olyan sokáig voltam magamban, hogy mikor elment egy másikért, összeroppantam. Egy kapcsolatom volt a külvilággal, hogy mindennap bementem dolgozni, mert tudtam, ha a melóm elveszítem, akkor végképp nincs visszaút. Sokat gondolkodtam azon, hogy van-e értelme még, de lányom képe megállított. Szégyelltem a barátok és a család előtt, hogy gyenge vagyok, inkább bezárkóztam. Nem akartam panaszkodni, hisz a többieknek is van gondjuk elég. Persze ettől még nem lett jobb, sokat sírtam, sajnáltam magam.
Január óta fokozatosan leállították a gyógyszert, hát nem mondom, voltak szörnyű napok, dűh, harag, elkeseredettség, sírás, tombolás, stb. Persze ez mind magamra zárva az ajtót, kaparva a falat.
Nem tudom, hogy végleg meggyógyulok-e ebből, de azt hiszem csak stabilizálni tudom magam, de most már van akarat bennem. Nem hittem és sem, hogy pont az fogja elindítani bennem az életben maradás vágyát, hogy közben meg tudtam, hogy a volt párom közben már eljegyezte az nőt, egy közösség oldalon kiplakátozva. Az érzést talán nem is tudom elmondani, mintha kitépték volna a szívem, engem soha nem kért meg, sőt azt mondta, hogy elég volt neki két házasság, a papír nem jelent semmit. Nem vagyok egy férjhez menős típus, bár van egy lányom, még mindig hivatalosan hajadon vagyok. Őt elfogadtam volna, ő volt a biztonság nekem.
Szóval ez ébresztett fel, a hazugság, hogy még meg voltam, de ő már társkeresőn társkeresett, a szakításnál azt mondta, hogy nincs senkije, közben már volt, mindenki tudta már csak én nem. És most ez a hír, felébresztett, illetve elhatároztam, hogy azért is élni fogok. Nem miatta, magam miatt, mert egy ilyen szar alakért nem adom fel álmaimat. Küzdök és remélem győzők, kérlek, te is küzdj, ne add fel!
Elmúlik ez az esős idő és akkor talán jobb lesz, bízzunk benne!
Ismeretlenül is, de vigyázz magadra!