18 éves nő vagyok!
Az én problémám akkor kezdődött, amikor iskolát kezdtem.
Kisiskolás -8 évesen már az volt a kérdésem a szüleimtől, hogy;  “Engem, miért utál mindenki?”
-”Én tényleg nagyon csúnya vagyok?”…….stb…stb:..
Végig úgy éreztem,hogy engem senki nem szerete, szüleim sem, egyetlen egy személy volt, aki igazán tényleg szeretett engem, és számíthattam rá, Ő a mamám volt!
Sajnos ő már nem él! azt hiszem, kb. 9-10 éves lehettem, akkor még nem fogtam fel,hogy ha meghal, akkor az azt jelenti,hogy többé nem is láthatom. Tudtam,hogy mi az, de nem fogtam fel teljesen,hogy vele ez történt! Nem a vérszerinti nagymamám volt, mégis szeretett, törődött velem is, és a tesóimmal is. A szüleimtől sosem éreztem,hogy szeretnének, anyától meg szabályosan azt érezttem,hogy UTÁL!
De mamám még anyám helyett is szeretett! Amikor ő elment, és fölfogtam,hogy nincs már, nagyon nehéz volt minden.

Ami miatt szorongásos lettem:
Először csak kiközösítettek kisiskolás koromban, majd minél nagyobbak lettünk annál durvábban bántottak,
beszóltak, csúfoltak, dobáltak, megaláztak…stb:…..
12 évesen már elgondolkoztam, azon,hogy iskolát váltsak, nem  gondoltam bele,hogy ennél rosszabb is lehetne.
Csak arra gonoltam,hogy az új iskolában már nem bántanak, nem zavart volna, ha nem barátkozik velem senki, mert addigra már megszokta, csak azt akartam,hogy ne bántsanak!!!!!
7. osztályt már egy új iskolában kezdtem, nagyon féltem, hogy milyen lesz.
Először, még mindenki kedves volt velem, érdekes,hogy azok akartak először velem barátkozni, akik később a legjobban megaláztak….
Az osztályfőnökömet és az iskola igazgatóját is ismertem. Az osztályfőnököm sokat kivételezett velem, sokat beszélt az érdekemben az osztálynak,hogy segítsenek beilleszkedni.
Aztán valahogy nem ment, először odajötttek,hozzám, de később, már magamra maradtam.
egy félév elteltével már úgy kii9smertek az osztálytársaim, rájöttek,hogy engem könnyű bántani,mert nem szólok rá senkire, csak elmegyek -ha tudok.
órákon tudtak bántani a legjobban,mert volt pár tanár, akik úgy csináltak, mintha észre sem vennék,hogy felém repülnek  a galacsinok vagy radírdarabok.
Volt amikor rendesen szembe talált az egyik srác -egy-két hétig homályosan is láttam azzal a szememmel.
A lányos pedig szerettek kibeszélni, gúnyolódi a hátam mögött.
Minden nap úgy mentem iskolába,hogy görcsölt az ujjam, vagy vádlim, tikkelt a szemem,
hányingerem volt, összeszorult a gyomrom, és mintha a torkomban gombóc lett volna.
sokszok,megálltam az iskola előtt mielőtt bemegyek, nem mertem bemenni, féltem!!!!!!!!!!!
Erőt kellett vennem magamon, és egy még nagyobbat, amikot az osztály elé érkeztem, FÉLTEM, SZORONGTAM, NAGYON!!!!!!!!!
Most így utólag belegondolva, nem igazán értem,hogy miért mentem el velük osztálykirándulásra.
Talán azért mert ha nem mentem volna, akkor másik osztályba kerülök, ahol szintén piszkálnak -idegen osztály ,ahol jobban félnék.
8. osztálytosan volt egy 2 napo osztálykirándulás, ez volt a legrosszabb emlékem, ami ezzel az iskolával kapcsolatos. Ezek után sok minden megváltozott.
Eddig is depressziós voltam, de ezután már csak “zuhantam a méybe”….

Ezek után, már nem bírtam senki szemébe nézni, azt hiszem, ekkor kezdtem még jobban depresszióba esni, amikor már azon a ponton voltam,hogy nem csináltam semmit, nem futottam, pedig imádtam, nem rajzoltam, nem tanultam, nem csináltam semmi hasznosat, sosem voltam otthon,
reggel suliba mentem utána márcsak késő este értem haza, max csak átöltözni mentem haza, vagy letenni a cuccomat, iskolában is utáltam lenni és otthon is. De nem tudtam melyik rosszabb!
Anyám is depressziós volt éppen, úgyhogy mi keten jó sokat veszekedtünk.
Anya akkor volt munkanélküli, ahol az előtt dolgozott, ott  neki is nehéz dolga volt.
Kihasználták, becsapták, hazudtak neki, neki sem volt egyszerű az az időszak, aztán kirúgták ,mert leépítés volt.
Amikor neki szüksége volt egy kis beszélgetésre, rám mindíg számíthatott, elmondhatta a nyűgét, baját, régebbi és akkori problémáját, apával kepcsolatos gondokat is, és az anyagi gondokat is sokszor ecsetelte nekem, én voltam a lelkitámasza, nem volt már. Itt az volt a bökkenő, hogy nekem gondom volt az iskolában, súlyos önértékelési gondom volt, anyával is sokat veszekedtem, ő hiába számíthatott rám, amikor nem kellettem neki lelkitámasznak, rajtam töltötte ki a dühét, sokat veszekedtünk, elég dúrván,
szinte mindennapos volt a veszekedés ami nálam azzal végződött,hogy beszárkóztam a sötét szobába, a fejemre húztam a párnát és csak zokogtam, ez kb 2-3 óráig is eltartott, mert egyszerűen nem tudtam lenyugodni, pedig már nem azért sírtam, mert veszekedtünk, ….. nem tudom, csak sírtam, és kapkodtam a levegőt…. Apám totál dilisnek tartott…
Már kisiskolás korom órta alvászavarom van, sokáig nem tudok elaludni, mert elsírom magam, vagy egyszerűen csak kószálnak a gondolatok a fejemben, vagy ha elalszom, hajnalban, többször sírva ébredek.
Nekem is szükségem lett volna egy lelki támaszra, igaz anyának én sosem mondtam volta el a gondjaimat,
de ő sosem hallgatott meg, még akkor sem, amikor egy kérdés tettem volna, fel, pl,amikor beteg volktam, nem figyelt rám, mindig betegen mentem iskolába és mivel iskolába elmentem, hát persze, fociedzésre is mentem, akár magas lázzal is. Anyát nem érdekelte, negem sem érdekelt!!!
Amikor végre elballagtam az általános suliból, megkönnyebbültem, végre, de egyben szorongtam is.
A középiskola előtti nyáron minden nap sírtam, féltem,hogy mi lesz majd a középiskolában, mégrosszabb lesz???
Elsőfélévben megkönnyebültem! Mert nem bántottak az újosztálytársak.
De ez nem tartott sokáig, második félévtől ismét elkezdődött a rémálom!
Nem mondom,gogy rosszabb volt mint általánosban. Azthiszem már edzettebb voltam, felkészültem, a legrosszabbra.
Volt egy lány az osztályban, aki nagyon szimpatikus volt, csöndes, olyan mint én.
sokáig nem mertem megszólítani, beletelt pár hónapba míg erőt vettem magamon és megszólítottam,
csak az órarendet kérdeztem, mintha nem tudnám, nagyon kedves volt, elkezdtünk beszélgetni,
nagyon jóba lettünk, 1 hét múlva már szétválaszthatatlanná váltunk.
Azthiszem azért sem volt más olyan rossz a közép iskola,mert volt egy barátnőm, akkor még azthittem,hogy ő jóember, nem hazudik, igaz barát.
második félévtől kezdtek bántani az osztálytársak, de ekkor már nem voltam egyedül,mert a barátnőmet is piszkálták. Ekkor még depressziós voltam, mert otthoni helyzet is csak rosszabbodott.
Már odáig fajult a dolog,hogy minden nap veszekedésre értem haza,
anyának már lett új munkája, de apával nagyon rossz lett a kapcsolatuk,
és anya mint mindig a melóval járó stresszt is mindig rajtunk, főleg rajtam és apán töltötte ki.
Amikor apa már válláson törte a fejét, már azt is kiszámolta,hogy h mi négyen, két tesóm, apa és én albérletbe költözünk,hogy jönnénk ki anyagilag….
Nagyon elszánt volt,hogy elválnak, de anya nem akart válni,
azt mondta,hogy szereti apát, de közben mindenki tudta,hogy ez nem igaz.
Anya csak magát szereti, mással nem is foglalkozik!
Nem volt nekem sem egyszerű, hiszen iskolában is elég nehéz volt nekem, aztán, a 
pocsék helyről(iskola) egy pocsék helyre (haza) kellett mennem.
Amikor apáék veszekedtek  anya utána, mindig szokogott, (mint írtam már, ő is depressziós volt)
utána, mindig próbáltam, őt megvígaszalni, és elmondta a gondjait, nem csak a munkával, és a pénzzel kapcsolatos gondjait, de még apával kapcsolatos gondjait is nekem mondta el.
Apát ugye elmondta mindennek, elmondott róla mindent,
és hát én mit mnodjak erre???  -igen, anya igazad van, apa tényleg egy barom???!
mégis mit várt tőem?
nem arról van szó, én nagyon szívesen meghallgattam, segítettem, neki ebben, mert mégis csak jobb kimondani magunkból a terheket.
én mondom, szerintem anyától ezért ez nem volt túl jó ötlet,hogy nekem mondta el még az apával kapcsolatos gondjait is, mégis csak a lánya vagyok, mindkettőjüknek!!!
Nem szabad egy szülőnek azt a hibát elkövetni,hogy a gondjait a gyerekének mondja el, mert ezután már a a szülő gondja, már a gyerek gondja is lesz!
Ezt tapasztaltam!
Nekem is voltan problémáim, és akkor még ezek is társultak hozzá, hát nem volt egyszerű nekem sem!
Akkor lett még nehezebb a doltog, amikor apa is elmondta a párkapcsolati gondját,
hát ez sem volt túl jó ötlet.
de meg kellett hallgatnom, mert ő aztán tényleg nem az a fajta, aki bárkinek elmondja a gondját.
Még mondta is,hogy ő nem szokott panaszkodni, másnak elmondani a gondját.
Ezért meghallgattam, természetesen.
őt is vígasztaltam és kiálltam az ő igaza mellett, és amikor anyával beszéltem, ő mondta a gondjait, akkor meg az ő igaza mellett álltam ki.
Mert hát mindkettőjüknek valamiben igazuk volt, azt nem mondtam,hogy a másikfél miben hibázott, csak azt,hogy neki mit kéne másképp csinálnia, ha már az én véleményemet is megkérdezték.
Az volt a gáz amikor megtudták,hogy mindkettőjükkel beszélek, a vállással kapcsolatban, hogy ők elmondták nkeme a gondjaikat, arról nem tehettem, nem kértem,hogy mondják el, én csak jót akartam mint kettőjüknek.
de ez  a dolog balul sült el, anya azt hitte,hogy ő mellett állok ki, apa meg azt hogy az ő pártján állok.
de mégis kinek a pártján állja????? leszídtak, pedig nrm akartam rosszat senkinek, és én mindkettőjük mellett kiálltam, csak félre értették!
abba nem gondoltak bele,hogy nekem ez nem egyszerű, nem gondoltak bele,hogy nem csak nekik van problémájuk, csak maghukkal foglalkoztak. Én velük is törődtem, nem voltam önző, mégis én szívtam!
Én jártam rosszul, és a bizalmukat is elvesztettem!
Hár így jártam! De legalább már nem nyaggatnak a gondjaikkal!
A siliban a barátnőm, kihasznált ,emrt lógott sokat, úgyhogy szinte egyedül voltam, de a suliban jóba lettem 2 ott dolgozóval, és segítettek,
egyszer egyik nap,amikor már nem bírtam a folytos megalázást az osztálytársaimtól , (de nem, csak ők bántottak, az iskolában még sokan)  odamentem az egyik dolgozóhoz és elpanaszoltawm a gondom, nem kértem,hogy segítsen, de ő is sajnált már, aztán segítzeni akart. Sokat beszélgetttem vele, úgyhogy sokmindent megtudott, sok esetet elmondtam neki,hogy mikor hogy bántottak az osztákytársaim. Ekkor felment az osztályba és órán megemlítette az osztálytársaimnk,hogy miért bántanak, és miért nem hagynak végre, elintézte,hogy többé nem bántsanak, és ez sokat javított a helyzeten. onan már hála neki, minden jobb lett!
nagyon örültem,és ezért még mindig hálás vagyok neki.
11. osztályba járok jelenlek, és már egy éve  nem bántanak, csak néha beszólnak, de ez már semmi, az eddighiekhet képest!!!!!
Nagyon félénk voltam, senkivel sem beszéltem szinte, egyidő után már anyámmal sem beszéltem, féltem neki is megszólalni, tanárokhoz sem szóltam…. 
a depresszióból már kijöttem, már otthon sincs különösebb gond, 
igaz nem jó a kapcsolatm a szüleimmel, meg az egyik tesómmal, de nincs már annyi veszekedés, és már fél éve nem volt szó vállásról.
Még szorongok, de sokat változtam, a suliban a tanárok is és akikkel jóba vagyok, csonálkozni, szinte,hogy ennyi idő alatt, milyen sokat változtam.
Persze még ez sem az igazi, de határozottan jobb, mint mondjuk egy fél éve.
A szorongásom még nem múlt el, félek megszólalni, de már nem annyira,
felelésnél szoktam leblokkolni, meg dokiktó, idegenektől félek, ha orvoshoz kell mennem, vagy tanárral kell beszélnem, vagy malami ügyet kell intézner, felhívni valaki, postásnak ajtót nyitni…stb….. ilyenkor még azért gondban vagyok, görcsbe rándul a gyomrom, és félek. 
Aztán meg jövőre érettségi, nem attól parázok,hogy tudni fogom e, amit kell, hanem attól,hogy a szóbelit elrontom, nem mernék megszólalni.
De hát ez van, ez már nem nagyon gond!