Mint a francia egzisztencializmus, önmagában az emberrel és egy végtelen üres világgal a középpontban, ahogy Albert Camus gondolta. De már az sincs, maga az ember, lehetek én is, testben egy nincstelen lélek, ekkor olyan puszta senkinek érzem saját valóságomat, vagy fikció az egészt alkotó jelenlétem?! Nem tudom hova tenni, vagyok, mégis üres kreációmban csaponganak az érzések, szavak, szélsőséges gondolatok, széttörnek bennem mindent. Azután már azt próbálom tapintani, hol lehetek, képzeletben talán, ez egy más világ… Nem a tudat fáraszt le, hanem a bizonytalanság törékenységéből kibontakozó káosz félelme. Egy órája még tele voltam tervekkel, Beethovent gyakoroltam, előtte unalmas szomorú fejem révén össze akartam magam szedni, azelőtt a külvilág borús egét ellensúlyozta a bennem mosolygó boldogság, most meg akarok halni. Ez a végtelenül színes – polivalencia, mint az emberi világ sokszínűségét jelentő melléknév nálam az ezernyi darabból álló, élmények töredezettségeként érhető tetten. A létezés iszonyúan tud fájni, jobban mint a torkom, merthogy a torokfájás számomra öröm, csak ülök, s a természeténél fogva rajzolja ki a fájdalmat, minek létében még a valóságot viszonylag relatívan élem meg, igaz a két világ burkolt kettőssége a végletekig képes szétfeszíteni a tudatfolyam linearitását. Nagyon fáj, mintegy pengeélen egyensúlyozik bennem a zűrzavar ijedt atmoszférája körül az ürességben el nem múló, részemről feltérképezhetetlen hangulatok összeolvadt végleteiből létrejött idegen életem.