Újra itt. Pedig reméltem nem kell többet ide menekülnöm, hogy kiírhassam magamból a dolgokat.

Sebaj. Még ez is jobb, mint a semmi…

Picit megint felhalmozódtak a dolgok körülöttem,bennem…. és eluralkodott a káosz.

Újra és újra meg kell értenem: csakis és kizárólag magamra számíthatok bármi van.

Akármennyire is mondja egy barát, hogy persze számíthatsz rá, nem…. egyáltalán nincs így.

Akármennyire is van ott a család, és szeret és elvileg támogat, nem ez sincs így.

Nem érthetik meg…. egyszerűen nem érthetik miért vagyok olyan amilyen. A legnagyobb baj, hogy én magam sem értem néha miért váltam ilyenné… talán már így születtem. Genetikailag vagyok selejtes. Nem tudom tényleg.

Gyűlölök érezni. Gyűlölöm azt a fojtogató érzést, amikor levegőt venni is fáj, és a nyelés is nehezemre esik. Gyűlölöm, hogy nem tudok ettől az érzéstől szabadulni. Gyűlölöm, hogy nem ordíthatom ki magamból a fájdalmam. Gyűlölöm, hogy nem mondhatom ki magamból azt, ami kikívánkozik. Gyűlölöm a tehetetlenséget, amibe beleragadtam..

A kiút megint eltűnt a szemem elől…

Úgy érzem magam ismét, mint aki egy emberekkel tömött terem közepén áll,kétségbeesetten sikolt, természetesen senki sem hallja meg, de leginkább az az ember nem, aki történetesen egyenesen előttem áll, és lát. Látja, ahogy vérzek, kínlódom, haldoklom, és csak nézi. Vagy talán már azt sem…

Talán tényleg kiérdemeltem, hogy itt végezzem. De kérdezem én, meddig kell egy embernek vezekelnie ahhoz, hogy véget érjen ez a tortúra?

Elhiszem, tudom, hallom, hogy emberek millióinak borzalmasabbnál borzalmasabb problémái vannak. És újra ismételnem kell magam…. soha nem nyafogok. Csak ki kell magamból írjam a fájdalmaimat, amik nem hagynak élni…

Nem azért írtam, hogy tanácsokat hallgassak meg, így meg úgy cselekedjek. Tudom mi a dolgom. Csak lemerültek az elemeim. Megint.

Majd lesz ez jobb is… vagy így se….