Ma van 1 éve annak, hogy utoljára tértem haza meseországból…

Nem tudom eldönteni, hogy az fáj-e jobban, hogy ma van egy éve annak, hogy vége lett mindennek, vagy az, hogy ő tökéletesen megfeledkezett erről, meg persze arról, hogy ez az “én napom”(névnap).

Habár hidegen hagy ez az egész névnaposdi, adtam magamnak egy utolsó……egy apró…..egy igazán halvány esélyt arra, hogy ….. eszébe jutok. Ez nem történt meg.

Nem is tudom mit hittem. Nem is tudom miért hittem. Azt sem tudom MÉG MINDIG miért hiszek. Esküszöm mindenre ami szent, nem erőltetek magamra semmit. Nem én csinálom ezt. Ez az egész bennem van itt legbelül, és egyszerűen csak érzem, hogy valami még lesz. De azt, hogy mikor, merre…. nem tudom.

És a kétség,a gyötrődés, a várakozás, a rengeteg kérdés …… lassan felemészt.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egészséges, és nem normális. És nem is várom el senkitől, hogy megértse mit miért….

Ezt csak én érthetem, csak én érezhetem.

Csak néha sok…. néha nehéz….. néha csak úgy véget vetnék az egésznek. Örökre.

De egyenlőre még tartom magam és …. hinni próbálok a lehetetlenben.

Sajnálom, hogy a mostani írásom össze-visszára sikeredett…

Nem hinném, hogy tudok most többet írni…

Búcsúzóul egyik kedvenc költőm verséből hagyok itt nektek egy részletet:

/Ady Endre: Sorsunk – részlet/

“Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött – sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.”