Már sütött a nap is, mkkor levelezni kezdtünk a Zeneművészeti Kar dékánjával. Semmi több, csupán támogató szavak, ugyanakkor a tükörként darabokra hullott személyiségem még betegebb lett, de ő ezt nem értette. A bennem kavargó fájdalmat az üres lét határán, ölelésre van szükségem, miért kell enyhíteni nekem a szomorút késsel, különben öngyilkossági kísérletet hajtok végre. Ő ezt képtelen volt felfogni, igaz én sem tudtam felfogni az ő csodás életéből eredő fényt, tisztaságot, súrlódott egymáson a két személyiség, ami csak ma derült ki. Nem bírja tovább hallgatni a tervezett öngyilkossági kísérleteimet, elhagyott. Azt ígérte nem fog, de megtette, és tudta, hogy attól félek a legjobban. Mit tegyek, hogyan haljak meg? Egyáltalán lehet ezt a fájdalmat enyhíteni valahogy?? nagyon fáj….megírtam neki, hogy “becsuktam az ajtót lélekben, végeztem !!nincs több levél…” még mindig nagyon fáj..