Ahogy a magyar ember szokta volt mondani: „van egy jó-meg egy rossz hírem”. Mind a kettő a közelgő vízkereszthez fűződik. A jó hír a vallásos embereknek szól, ez az ünnep komoly bíztatás számukra! (ebbe a témába most nem szeretnék belemerülni, ez egy más terület.) A rossz hír az, hogy ezzel az ünneppel végleg visszatérnek a monoton hétköznapok! Mert, hogy is kezdődött? Nagy lelkesedéssel készültünk az Ünnepekre! A személyre szabott ajándékok vadászata, hogy örömöt tudjunk azoknak okozni, akik hozzánk tartoznak, akiket szeretünk! A nagy készülődés, a sütés, főzés és nem utolsó sorban a karácsonyfa kiválasztása, hazacipelése. A karácsonyfát a nejem vette, csak a lombozatát figyelte a tövét nem – így egy jó vastagvégűt sikerült hazahoznia. Elfelejtette az íratlan szabályt: a tűzből mentés, a vízből mentés és a fenyőfa beszabása az általában szűk nyílással rendelkező talpba, az a férfiak dolga.

A nagy műveletre az erkélyen került sor. Kellően fölszerelkezve (kis balta, nagy kés, bontókés, vadászkés, fűrész, kalapács, reszelő és még sok-sok hasznos dolog) kezdtem a nagy munkához. Ja! és betyár hideg volt, ezért a felszerelést kiegészítettem egy kesztyűvel is – természetesen kötött kesztyűvel, – hogy a nagy munka közben megakadályozzam, hogy elcsöppenjen az orrom. Kb. olyan helyzetbe jutottam, mint a böllér, amikor egy virgonc malac levágásra tesz kísérletet, és a fürge állat mindenkép ki akar szabadulni a kezei közül. A fenyőfa ott szúrt ahol tudott, mézgás törzsével rögzíteni próbálta munkáskezeimet és dühébe fenyőtűkkel szórt tele. Kb. 3/4 órás harc után megadta magát, hozzákezdhettem a patkoláshoz. Amikor elégedetten végignéztem a művemen, láttam, hogy úgy áll, mint az a nevezetes pízai ferdetorony. Na, sebaj, majd könyveket teszünk alá és helyrebillentjük! Még egyszer visszanézve láttam, hogy ez a munka nem csak engemet, hanem a fát is megviselte. A sok forgácsot belepte a sok elhullajtott tűlevél. Sajnos az erkélyajtó keskenyebb volt, mint a fa, ezért a visszatérés se ment veszteség nélkül. De végre benn voltunk mind a ketten a szobában.

Ezután békésebb munka jött, a dőlésszöget 90 fokra korrigálni, föltenni a gyertyákat és díszeket. Az áhítatos csendet csak néha szakította meg egy-egy életunt üvegdísz földre esésének és ripityomra törésének a zaja. Helyére tettük a családi barkácsolással készült betlehemet is “elvonult a vihar” a mű kész volt, az alkotó megpihenhetett. Aztán meggyújtottuk az égőket, egymást átölelve csendben néztük művünket, a karácsonyi béke beköltözött hozzánk!

Örömünket az se rontotta el, amikor a lányom másnap meglátva a fát, elhúzta a száját és azt mondta: “Ilyen csúnya fátok még nem volt, jövőre majd én veszek nektek egy rendeset!” Már most aggódom: vajon ismeri-e a hármas szabályt?!

De mi nagyon szeretjük ezt a fát! És ö ezt érzi, és még nem hullik! – igaz nem sok tűlevél maradt rajta. Este, amikor lefekszünk, csak a karácsonyfa lámpácskái világítanak és valami leírhatatlan nyugalmat, szeretetet és békességet árasztanak! Ha az embernek sikerülne ezt az érzést egész évre magával vinni, magába zárni…!!! Tehát most jön Vízkereszt a fa lebontásának ideje, az ajándékok csomagolópapírjainak kidobása, a leégett töltöttkáposztás fazék aljának kikaparása, a kapott üdvözlőlapok elrakása. Szomorú! De a fa üzenetét ne dobjuk ki! Hisz az élet oly gyorsan múlik, egy év egy napnak tűnik! Mondtam is az feleségemnek: Te! Érdemes a díszeket elcsomagolni? Hisz pillanatok múlva újra itt a Karácsony