Beteg voltam! Meggyógyultam?

„Költő hazudj, csak rajta ne kapjanak!” – hangzik a bizonyára sokak által ismert mondás, melynek értelme semmit sem változik, ha a költő helyett novellistát írunk. Ha ez sikerül, elkerülhetjük a sánta kutyával folytatott eszeveszett versenyfutást is!

Történetesen a múlt évben a Facebookon megjelent egy irodalmi pályázat, „Beteg voltam, meggyógyultam” címmel.

Témája a beteg emberek felgyógyulásának hiteles, reményt keltő, igaz története. A könyvnek olyan sikere volt, hogy sor került egy II. kötetnek az első feltételei-nek felhasználásával való pályáztatására. Ennek épen olyan sikere volt, mint az elsőnek, annak ellenére, hogy ebben helyet kapott az én kis – János kórházban, februárban letöltött – egyhónapos szabadságvesztésem története. Eredetileg már a legkisebb emelkedő tetejére is csak – kizárólag légszomjjal való fizetés után – küzdhettem fel magam. Az ilyen megélhetési költségek csökkentése céljából kaptam hivatalos behívót a kórházba. A műveletből azonban nem lett semmi, mert velem együtt becsempészte magát egy ereje teljében álló vírus, mely már otthon is megkeserítette az életemet.

Munkája olyan sikeres volt, hogy már felkészültem az EKG görbém egyhangú sípolással kísért kiegyenese-désére. Ekkor megszánt az Úr, és elküldte nekem egy kispappal az utolsó kenetet, mely megfékezte a ga-rázdát, és erőt, biztatást adott a továbbiakra. Egy hó-napig tartott a küzdelem, mire visszavonulásra kény-szeríthettem az influenzát. Már csak négy nap volt hátra a kórházból való szabadulásig, amikor új beteg érkezett a kórterembe. Ez aztán úgy köhögött, krákogott, szörcsögött, mint egy szárnyvonalon közlekedő személyvonat állomásának WC-jében a csőrepedéses vízcsap. Így nem csoda, hogy két nap múlva a kórterem összes lakója fújta az orrát, és köhögött. Ilyen állapotban tértem meg otthonunkba. Tehát a pályázatom happy enddel való végződése nélkülözte az igazságot. Még egy hónapig voltam otthon antibiotiku-mokkal kezelt fekvőbeteg. A sok ágyban fekvéstől sajnos legyöngültem, már a sík terepen is légzési nehézségeim voltak. Ezen nem segített, sőt tovább rontotta az állapotomat a belgyógyászat fő fegyverének, a gyógyszereknek a bevetése. Mikor a kórházból hazatérve szemügyre vettem a kiváltott és az asztalon felsorakoztatott orvosságok – eligazításra és bevetésre váró – sokaságát, valahogy nem tudtam ennek örülni. Attól azonban nem kellett félnem, hogy a rövid életű her-cegnő, – Lukrécia Borgia – méregosztó tevékenysége által elhunyt két férjének sorsára jutok. Azokkal gyor-san ölő méreg végzett, az én most kapottaim, csak fél év után kezdik meg, lassan, – szinte észrevétlenül az emberi szervezet elpusztítását.

Ennek első jele volt a déli és koraesti elalvás. Sokszor segített a levesbe érő orrom hegye megállapítani, nem forró-e? E tevékenységemet próbálta ritkítani felesé-gem, egy harsány „Ne aludj András!” paranccsal, több, kevesebb sikerrel.

Aztán az egyik este, – valami kis füzetkét olvasva el-szunyókáltam az íróasztalomnál. Hirtelen egy müzzein imára hívó énekét véltem hallani. No, erre forgószékemet hátra lökve, leborultam a földre imádkozni. De nem térdeléssel kezdtem, mint az imában jártas Allah követők, hanem az előirt keleti irányba mutató fejre eséssel. Azonnal felugrottam és egy nagy konyhakéssel tértem vissza. Na, csak semmi ijedelem! A kobakomon gyors növekedésnek induló dudornak akartam a kés hideg lapját fölhasználva megálljt parancsolni. A ravasz müzzeinek még egyszer sikerült teljesen imára buzdítania. Hogy ez a fájdalmas esemény ne ismétlődjék meg többé, – átmentem törpébe. Nagy, – párnákkal körülvett sámlin ülök mostanában, a Laptopom egy alacsonyabb guri-guri asztalkán kapott helyet.

Állapotom további romlását kitűnő orvosok se tudják megfékezni. Most egy új, és talán utolsó lehetőséget alkalmaznak. Egy kitüntetést fogok kapni, szép kereket, és hogy ne rozsdásodjon, beoperálják a bőröm alá. Áder János most más irányú elfoglaltságára hivatkozva, nem lesz jelen az érem átadásán, így minden ceremónia nélkül fogom azt átvenni.

A nemrég lezajlott futball világbajnokságon egy-egy csapat továbbjutását, a hosszabbítás utáni tizenegyes rúgások döntötték el. Megható volt látni, hogy egyik másik dél amerikai csapat tagjai Isten segítségét kérve, letérdelve várták a végeredményt. Elhatároztam, követem példájukat. Letérdelés közben éreztem, hogy valaki átfogja a vállam. Régi ellenségem, egy idő óta barátom, a Parkinson kór volt az. Persze- persze, ha én elmegyek, velem jön ő is. Így most ketten térdelünk a pálya szélén, és kérjük a Jóistent, vigye győzelemre a pálya közepén betegségével szkanderező szívemet.