:
Mottó: A humor hal meg utoljára! Vagy a remény? Még nem döntöttem!
Levéltáramban végzett kutatásaim során akadtam rá az első kórházi tanulmányutamról készült írásbeli jelentésre. Tárgya az 1969 évben spontán fel-lépő szívlötyögésem volt. Gyógyítgatásával a János Kórház II. Belosztályán próbálkoztak először. Olyan jól sikerült, hogy egy hónapra meghosszabbítot-ták az ott tartózkodásomat. Továbbra is szívesen látott vendég lettem, minden második, vagy harmadik évben. Hogy ne unatkozzak, színes programokat biztosítottak minden látogatásomkor számomra. (szív katéter, ultrahangos vizsgálatok, stb.) Büszkén kijelenthetem, hogy én már akkor alkalmaztam, a manapság oly divatossá vált testfestést. Injekciós tűvel alkotott lila, kék, zöld és sárga színű absztraktokkal díszíttettem mindkét karomat.
Az ezredfordulóval aztán megszűntek a tárgyban folytatott tanulmányutak. Csillapíthatatlan tudásvágyam új utakat keresett, és talált. Ennek keretében a már korábban nyilvánosságra hozott tanulmányaimban részletesen ismertetett témakörök: vesekő, epekő, epe, bölcsességfog műtéti eltávolítása.
Ezek után nem is lehet csodálkozni, milyen hamar elszaladtak felettem az évek. Csak az figyelmeztetett erre, hogy egyre nehezebben jutottam az éltető levegőhöz már kisebb lejtők megmászása után is. Ezt tovább rontotta az egy hónapi kórházi tartózkodásra kényszerítő influenza. Ez visszakényszerített a kezdetekhez, a szívlötyögéshez. Nagy tudású, lelkes orvosok próbáltak segí-teni rajtam, nagy értékű, állami tulajdonba levő korszerű készülékek fölhasz-nálásával. Hiába, csak pénzkidobás volt! Hogy megvigasztaljanak, beültettek egy pacemakert. „Nagyon nagy a jobb szív fele” volt a sommás végkövetkez-tetés. Evvel semmi újat nem mondtak nekem, mert annyi barátot szereztem az Interneten, hogy mind be tudjam fogadni a szívembe, hát Istenem, azt a jobb felet ki kellett tágítanom! Most aggódva, együtt nézzük a holtamig mellettem kitartó Parkinson barátommal a szívem küzdelmét a levegőért, a tovább dobogásért.
Hirtelen egy nagy nyomást éreztem a fejemben, majd átmentem valami játék búgócsigaféleségbe. A környezetem erős forgásba jött körülöttem, el-szédültem! Az eddig csukva tartott szemeimet kinyitva rémülten tapasztaltam, hogy mindenből kettőt látok! Elzártam az eddig nézett két TV-t, és gyorsan aludni mentem, abban a reményben, hogy reggelre elmúlik ez a kellemetlen-ségem. De nem múlt! Telefonálás időpontért a kerületi központi orvosi rende-lőbe. Csak háziorvosi beutalóval lehetséges, hangzik a nem túl barátságos in-vitálás. Jelszót szerencsére nem kértek! Az Igenem rekord időt futva, meghozta a szerencsénkre délelőtt rendelő háziorvostól a beutalót. A mankóként segítő párom támogatásával elszédelegtem a lányom autójához, aki elvitt a rendelőbe. Amíg a korlátba kapaszkodva fölaraszoltam az első emeletre, az Igenem beállt a hosszú, bejelentkezési engedélyért sorba állók közé. Körülbelül öt perc múlva jött a hírrel, ma délelőtt nincs rendelés, meg kell várni a délutánit, adta tudomásomra. Megnéztem, hány óra van, még kilenc se volt. A délután két órakor kezdődő rendelésig még 5 órát kellett volna kibírni, aminek a sikerében nem bíztam, Telefon a lányomnak: irány a János Kórház Neurológiai részlege. Út közben jutott eszembe, nagy esemény ez, mert ez volt az utolsó épület, a Szülészettől eltekintve, ahol még nem kezeltek. Mi lenne más ez, mint egy új, – ki tudja, – utolsó? tanulmányútam kezdete?
Leküzdve az ostrombiztos feljáratot, egy tolószéken érkeztem meg a második emeletre, ahol egy 6 ágyas kórterembe kerültem. Két kedves ápolónő, megkezdte az utcai ruhám villámgyors lebontását rólam. Ekkor ért az első, váratlan, nem épen kellemes élmény. Az átéltek következtében hirtelen, ellentmondást nem tűrően föllépet bennem a kis, – mindenki által ismert helység utáni vágy, ahol folyó ügyeim haladéktalan elintézésében reménykedhettem. Ez a megoldás a nem múló, erős szédülésem miatt most reménytelen volt. – Sebaj! A mai, modern orvostudomány talált már megoldást az ilyen extrém esetekre. A kis helységet lekicsinyítette műanyagból készült, lapított pettyes gumilabda nagyságúra, amely kis – de tudományosan megállapított átmérőjű, és hosszúságú beöntő csőben végződött. (Alakja hasonlósága miatt a Kacsa nevet kapta.) Ezen keresztül – bár használata elég kényelmetlen – ideiglenesen elhárítható a férfiakat fenyegető vész.
Kérek sürgősen egy kacsát! – fordultam a két vetkőztetőmhöz könyörögve. Hirtelen megfagyott a levegő körülöttünk. Úgy néztek rám, mintha azt kértem volna, hozzák ide a Szent Koronát, mert föl akarom tenni a fejemre, fényképeszkedés céljából. Mindjárt megkaptam a választ: Nálunk nincs kacsa! Itt pelenkát kapnak a betegek! A derekamat hirtelen megcsapó hideg levegő igazolta, itt nincs kivételezés!
Megkértem az Igenemet, feltétlenül vegyen nekem egy kacsát, kerül – amibe kerül, és hozza be délután nekem. Talán egy óráig tudtam még ellenállni a természetem erőinek, aztán megadtam magam, szabad folyást engedtem a buzgáron keresztül feltörő áradatnak, mely a derekat szorító gumiszalagnál tetőzött, majd hamarosan átalakult már könnyebben eltávolítható talajvízzé. Délután azután megkaptam a különbejáratú kacsámat, elkerülve evvel a további kellemetlenséget. Ekkor érlelődött meg bennem az elhatározás, ha nagyobb összeget nyernék a LOTTO-n azonnal vennék az osztály részére10 db ágytálat, és 20 db kacsát, a hozzá tartozó tisztító berendezéssel!
Közben megérkezett a továbbiakban kezelő, már mosolyával is gyógyító, bájos kis doktornőm. Rögtön elcsavarta a fejem. Ehhez elég volt a felszólítá-sa, kövessem szememmel keltről nyugatra, majd ellenkező irányba vándorló mutató ujját. Azután elővett egy kis kalapácsot, amivel tetőtől talpig végigkala-pált. Úgy látszik, nem találta azt a bizonyos 1Ft-os helyet, mert kiírt számomra egy komoly, műszeres koponya röntgent (CT-t). Erre, még a délután folyamán sor került. Korai vacsora: 2 karika párizsi. 9-kor lámpaoltás. Mély álmomból arra ébredtem, hogy nagyon fázok. Takaró nélküli ágylepedő volt a vétkes ebben. De a probléma hamar megoldódott, mert hajnali 4 órakor brazil karneváli zajjal beállított a hatosba az éjszakai műszak még két ébren levő tagja,és a maguk előtt tolt négykerekű kocsiról ágyneműt, helyszíni szereléssel is rendelhető pelenkát, és ingyenes wellneszt kínáltak. Megoldódott az én takaró problémám is.
Másnap reggel szemeimet kinyitva, valami hiányérzetem támadt! Körülnéztem, és legnagyobb örömömre csak egy szekrényt, egy ablakot láttam. A szédülésem is megszűnt! Megjött a reggelim: 2 karika párizsi. 9 órakor népes tábor lepte el a kórtermet, élükön számomra már az első pillanatban szimpatikus főorvossal. Az a nyugalom, és hozzáértés, ahogy a vizitet levezette, azokat a híres karmestereket idézte föl bennem, akik pálca nélkül, csak a fejük és szemük használatával tudnak egy klasszikus zeneművet elvezényelni. Hozzám érve végighallgatta orvosnőm jelentését. Pénteken hazamehet, mondta az örömhírt! Természetesen azért nem mentek a dolgok olyan egyszerűen! Még egy sor vizsgálatot, vérvételt kellett elszenvedni. Infúziót is kaptam, aminek örültem, mert kicsit pótolta az ehetetlen ebédet. Délutáni esemény volt a szökni akaró 90 éves szobatársunk elfogása. Csak a főkapuig jutott! Aznap már más esemény nem történt. A megszokott, korán jövő vacsorát: 2 karika párizsit és az azt követő korai takarodót, jóízű alvással zártam.
Pénteken aztán már 7 órakor teljes menetkészültségben vártam az Igene-met, aki 11-kor jött értem. Így ebédet már nem, csak reggelit kaptam: 2 karika párizsit
