98-ban születtem, a nevem Reddie. Van egy történetem. Úgy éreztem, hogy már muszáj tovább adnom, nem mintha jelentősége lenne, vagy ezzel másnak segítenék. De jobb, hogy ha megírom. A szüleim elváltak, anyukám adta be a válópert, és mint utólag megtudtam, mindig is ezt akarta. Így utólag már érthetőek azok az apró dolgok, amiket kicsiként még nem értettem. Azt, hogy mennyire fáradt volt az arca és boldogtalan, hogy mindig a fejére húzta a takarót, feküdt a díványon és hallgatta a mesét a tévéből, nem figyelve a külvilágra. Amikor 17 éve anyám először el akart válni apától a nővéremet – aki ekkor 3 éves volt – elhelyezték apai nagyanyámnál és ők addig külön voltak. Anyukámnak eközben volt egy futó kapcsolata (tudtommal egy jó barátjával, akivel sajnálta, hogy ezáltal nem maradt meg neki). Így lettem én. De azt, hogy nem anyám férjétől vagyok (vagyis apámtól) azt csak 2012 májusában tudtam meg. Anyám azért ment vissza apámhoz, mert a nővérem nem tudta elviselni szülei hiányát, mint utólag kiderült borderline-os is, vagyis különösen érzékeny. Én úgy nőttem fel, hogy anyukám nem tudott velem sokat foglalkozni, a nővérem foglalta le ideje nagy részét. Ők többet beszélgettek, én inkább csak bújtam az emberekhez, akiket szeretek, nem nagyon beszéltem és főként rajzolgattam meg magamban beszélgettem. Amikor 7 éves lettem kiderült, hogy szívbeteg vagyok. Egy lyukkal születtem a szívemen, amiről azt gondolták, hogy be fog forrni, de nem így lett és emiatt gyengébb voltam és a sok erőlködéstől az egyik szívbillentyűm ketté szakadt. 8 éves koromban be is vittek a kórházba, sok olyan más gyerekkel találkoztam, akiket színtén műtenek és valamiért akkor többet beszéltem. Ott megtaláltam magam. De műtét után közvetlenül egyedül voltam egy kórteremben, gépekre kötve fél évre. A szüleim nem voltak túl közel a kórházhoz, ezért nem voltak bent olyan gyakran. Nem beszéltem senkivel, nem ettem, nem ittam. Gyakran pánikba estem. A gyógyszerektől alig tudtam gondolkodni, a fájdalmaimon nem segítettek. Egyszer mikor meg volt beszélve, hogy anyukám bejön hozzám és késett 10 percet, hihetetlenűl pánikba estem és sírtam. Ekkor sírtam el magam először a kórházban, másodjára akkor, amikor azt mondták nekem, hogy vége, hazamehetek. Ezalatt a hosszú egyedülléttől fokozódott az, hogy magamban beszélek. Egyre többet játszottam ezt, míg válaszokat is kaptam. Elkezdtem hangokat hallani, amik az évek során hol előjöttek, hol elmúltak. A jegyeim nagyon jók voltak, de ahogy rosszabbodott minden és anyukám elment, apukám megbetegedett (xlerózis multiplex), én feladtam. Nem tanultam, de az általánossal így is tudtam végezni, mert sok mindent megjegyeztem az órákon, így nem is kellett különösebben készüljek. Fel is vettek gimibe, de megbuktam. Ott már tanulni kell, hogy ha az ember akar valamit/akar valaki lenni. De ez és közben gondoskodni apámról, egyben tartani a családi légkör érzetét, háztartást rendben végezni, segíteni a nővéremet, akinek gyakran voltak pánikrohamai… Képtelen voltam és vagyok. Azóta a nővéremnek javult az állapota és dolgozik, valamint boldog párkapcsolatban is él. Apám helyzete egyre rosszabb, alig tud mozogni, így az otthoniak rám maradtak. Anya néha segít, amennyit tud, de ő is sokat dolgozik, neki is véges az ereje + már újra házasodott, így az új kapcsolatát is ápolnia kell. Én pedig amikor csak tudok menekülök. Másodjára jártam a kilencediket, de megint bukta. Most felvettek máshová, ahol legalább nem lesz tesi és délre kell bejárni, ez valamennyit segít, de félek. Félek, hogy újra bukó. Sokat farcoltam magam. Egy volt osztálytársamnak segítettem, aki erősen depressziós és ő csinálta… És valahogy belekerültem én is. A párkapcsolataim mindig olyanok, hogy biztosítom magam… Ezalatt azt értem, hogy olyanokkal jövök össze, akik csak álmodhatnak rólam, hogy biztosan ne hagyjanak el. Félek egyedül lenni, de igazából így egyedül vagyok.