Sziasztok!

24 eves, fiatal no vagyok es leirom a tortenetemet, hatha valakinek tamaszt nyujthatok vele, illetve szivesen varom a Ti egyeni meglatasaitokat, tapasztalataitok is.

Vilag eletemben szorongo tipus voltam, bar ezt a kulvilag fele altalaban nem mutattam, sok ismerosom/baratom volt, tarsasagi eletet eltem, buliztam, szoval tenyleg minden megvolt, ami fiatal korban ‘kell’. Mar egeszen kislany (5-6 eves) koromtol vissza tudok emlekezni paniktunetekre, amik akkor meg ‘csak’ fulladaserzetkent nyilvanultak meg. Nem volt jo gyermekkorom, sokmindent lattam, sok mindenen atmentem, de ugy gondolom ez a tortenet szempontjabol masodlagos, csupan azert erdekes, mert igenis, ennek a betegsegnek lelki okai vannak, meg akkor is, ha tudomanyosan alatamasztott szerotonin anyagcsere zavara (is) van a betegnek.

Szoval idorol idore felutotte a fejet az en ‘jobaratom’ a panik, de 23 eves koromig a tunetek viselhetoek voltak, nem ismetlodtek naponta, le tudtam oket kuzdeni (most mar tudom, h inkabb csak elnyomni, amivel a ‘sajat siromat astam’)

Eltem a tarsasagi eletem, es az erzest, hogy igazabol egy csodtomeg vagyok es belulrol rendesen darabokra vagyok hullva, azt megtartottam otthonra (de meg igazabol magamnak sem vallottam be.)

Aztan nagy fordulopontot vett az eletem.

Kulfoldre koltoztem a parommal. A totalisan megvaltozott kornyezet, az idegen helyen valo munkakereses, az, hogy nem ismert es nem ismertem senkit, hogy kiszakadtam a megszokott, nyuzsgo budapesti eletembol (tulajdonkeppen a vedopajzsombol) mindossze 4 honap alatt brutalisan atformalt. A panikzavaraim mindennapossa valtak, kegyetlen, elsopro erosseguek lettek, a halalfelelem minden percemet atjarta, fuggetlenul attol, hogy eppen rohamom volt-e, vagy sem. Ugy ereztem a nap 24 orajaban, mintha valaki ket kezzel a mellkasomba nyult volna es teljes erovel belulrol szet akarta volna azt szakitani..

2 hetente rohangaltam orvosokhoz, surgossegi osztalyra, sirtam, zokogtam, totalisan elzarkoztam mindentol, az eletem es szemelyisegem 180 fokos fordulatot vett. A hatam, izmaim allandoan feszultek, fajtak, nem mertem buszra/vonatra, gyakorlatilag semmilyen tomegkozlekedesre szallni, a tomegtol egyenesen iszonyodtam. Otthon ultem honapokat. Kegyetlen erzes… de hiszen, ti is tudjatok.

Mar kb a 3. szakvelemenyt kaptam meg, ami szin tisztan kijelentette, hogy nincs szervi bajom (persze en meg ezutan is attol feltem, hogy van) amikor az orvosi varoban egy nagyon intenziv erzes hasitott szo szerint belem, amit kb ugy tudnek jellemezni: “Uristen, mi a feszkes fenet muvelsz az eleteddel te idiota?!?!”

Ez az impulzus gyakorlatilag olyannyira atjart, mint kb egy roham, es itt vett fordulopontot az en amokfutasom ezzel a lekuzdhetetlennek tuno lelki teherrel, amit panikbetegsegnek hivunk..

Eloszor is, meg mielott barmit elkezdtem volna, felkerestem egy pszichoterapeutat, akit konkretan arra kertem (tetszett neki az oteletem, hiszen o is erre ‘jatszott’ volna) hogy terkepezzuk fel az egesz eddigi eletemet, tepjuk le azt a tapaszt a sebrol, deritsuk ki, milyen a tudatalattimba elraktarozodott emlek, vagy emlekek jatszak ezt velem.

Ezutan rajottem, hogy ez az egesz panik egy -tudom, hogy hulyen hangzik- vedelmi rendszer, amely “segit” minket abban, hogy a problemakkal valo szembenezes helyett a megfutamodast, a “betegsegunkkel” valo takarozast valasszuk.

Hiszen erre eleg sok mindent ra lehet fogni nem igaz? En rengeteg mindent rafogtam… A panik miatt sajnaltattam magam, ahelyett, h belattam volna, hogy egesz eletemben alarendeltem magam az embereknek, vegkepp azoknak, akiket szeretek. Hogy sosem en voltam az elso. Hogy ujra es ujra belementem olyan dolgokba, amiket igazabol egyaltalan nem akartam, csak mert olyan brutalis megfelelesi kenyszerem van. Hogy a legnagyobb valoszinuseggel tarsfuggo vagyok.. Hogy gyava es lusta voltam/vagyok bizonyos helyzetekben. Na de, ezeket azert joval nehezebb kimondani, vegkepp elfogadni es aztan helyretenni, mint azt, hogy “ma sem teszek az eletemert semmit, mert ejjel szenvedtem a rohamoktol”

Nem vagyok “gyogyult”. Meg nagyon hosszu ut all elottem, es nagyon sok felismeres, amik fajdalommal fognak jarni.. Meg vannak rohamaim ugyan ugy, ahogy nektek.. (nem is olyan ritkan sajnos) meg felek, meg nem mult el a feszito teher a mellkasomrol.

De egyet mar tudok es emiatt sosem fogom feladni, es mar nem fordul meg a fejemben egy pillanatnal tovabb sem az, hogy igy fogadjam el az eletem. Nem! Megkeresem onmagam, megkeresem mindazt az oromet, amit eddig elvettem sajat magamtol..

Van kiut! Ha igazan dolgozunk erte, ha be merjuk vallalni a valtozassal jaro brutal fajdalmakat, emlekek felszakadasat,akkor idovel meglatjuk az alagut vegen a fenyt es el is fogjuk erni…

Ha mar csak egyetlen embernek/sorstarsamnak is okoztam egy remenyteli pillanatot ezzel a kisse hosszura sikeredett sztorival, megerte..

Soha ne adjatok fel, mert van megoldas!