A félelem, mint emberi érzés az élet velejárója.

Gyermekkorunkban teljesen elfogadott, hogy esetleg félünk a sötéttől, olyan helyektől, amik számunkra bizonytalanságot, negatív impulzusokat sugároznak. De mi van akkor, ha felnőttként is állandó társunk marad a félelem? Ha félünk az emberektől, a holnaptól, a tennivalóktól? Ha félünk a saját korlátainktól? Milyen a saját börtönünkben élni?Kétségbeesetten keresni a kiutat, mint egy lámpavilágnál röpködő pillangó? Folyton beleütközni valami forró, valóságot tükröző tárgyba?

A szociális szorongásom az egész életutamat belengi. Talán 5-6 évesen különösebb dolgokat nem éreztem belőle, de mindig komolyabb, szomorúbb, problémásabb gyerek voltam. Nehezen barátkoztam, nem nagyon viseltem el, ha puszilgattak, megérintettek, állandó hisztikkel küzdöttem. Nem akartam óvodába menni, nehezen tanultam meg írni és olvasni, habár az iskolai váltás jót tett, talán kicsit nyitottabb lett a személyiségem, befogadóbbá váltam. Lakóhelyet váltottunk,amikor iskolába kerültem, ez volt az első váltás az életemben, 6 évesen Magyarországra költöztünk. Bekerültem a helyi általános iskolába egy nagyon szigorú tanítónénihez, aki folyton rettegésben tartott bennünket, akkor kezdtem el rágni a körmömet is. Ezidőtájt még nagyon szerettem versenyekre járni, a szavalóversenyek állandó szereplője voltam. Több jó helyezést, első helyet is elértem, bár már akkoris megfigyeltem magamon, hogy nagyon erőt vett rajtam az izgalom, minden ilyen nyilvános megmérettetést igénylő helyzetben- izzadt a tenyerem, kipirult az arcom – de ez kisgyereknél inkább aranyos, mintsem elítélendő. Nagyon tehetségesnek bizonyultam egyébként, mind a szavalás, mind az ének és zongora terén. 8 és 12 éves korom között azért történtek kisebb-nagyobb nézeteltérések, apukám azt vallotta, hogy a testi fenyítés a legjobb tanítómester. Többször volt, hogy bántott engem, szerintem nagyon igazságtalanul. Szelíd, könnyen alkalmazkodó gyerek voltam, a lelkiismeretem több helyzetben is eléggé megdorgált, nem kellett volna már semmilyen testi fenyítés, de ezt ugye nem lehet elmagyarázni egy szülőnek. Elkezdtem félni az apukámtól, mert ő fizikailag hatalmas előnyben volt, én pedig, gyöngének, kicsinek bizonyultam, ráadásul sohasem mertem visszaszólni, mert féltem, hogy még többet kapok, mint amit eltervezett. A dührohamait folyton rajtam vezette le, kiabált velem, csapkodott, sokszor a szobámba menekültem és összeszorított kézzel vártam, hogy vége legyen az előadásainak és lenyugodjon. Ez előbb-utóbb megtörtént, amint lefeküdt aludni. A mai napig félek egyébként tőle, mert még mindig nem tudja kontrollálni az indulatait, habár mostmár 21 éves vagyok.. rengeteg dühöt és haragot érzek iránta, nem tudok beszélgetni vele, és folyton szorongok, ha egy légtérben vagyok vele. Úgy érzem, hogy nem tudom kellően szeretni és folyton hibáztatom a lelki fogyatékosságaim miatt.

Édesanyámmal sosem jöttem ki túl jól, folyton veszekedtünk, a testvéremet bálványozta, mindig ő volt a szép, a jó, a kedves én pedig az akaratos, hisztis, önző dühöngő. Folyton olyanokat mondott, hogy bárcsak úgy viselkednél, mint a testvéred.. hát ezek sem estek túl jól nekem. Szerintem egy édesanya még ha látja is, hogy a gyerekei nem ugyanolyanok, mindkettőben meg kell, hogy lássa a jó tulajdonságokat is, és nem kell,hogy differenciálja őket. Sokszor sértett meg lelkileg, habár testileg sosem bántott, így igazából egyik szülőmhöz sem tudtam közelebb férkőzni. Anyukám mai napig a tesómat hívja fel többször és ha valami gondja támad neki mondja el… vajon miért?

6.osztályos koromban bezárták az iskolámat, kevesen voltunk, ezért el kellett mennem otthonról és kollégiumba kerültem. Református iskola volt, tele hittel, szeretettel, kedves emberekkel.. ott is sok támadás ért, mert én voltam a legkisebb és hetedikesként még nem tudtam, hogy viselkedjek. Ráadásul a gimnazisták mind lenéztek a hülye kérdéseim, problémáim miatt. Hetente egyszer mehettem haza, akkoris csak olyanokról beszéltünk otthon, hogy mi újság az iskolában, milyen jegyeket kaptam. Lelkileg hogy érzem magam, vagy vannak-e barátaim senkit sem érdekelt…

folyton úgy éreztem, hogy mindenhonnan kinéznek. Az osztályközösségem nem volt egy rendkívüli közeg. Sok volt benne az elkényeztetett odamondós gyerek és én mindig egyedül voltam. Sokszor élcelődtek rajtam, kinevettek. Volt olyan, hogy a tesicuccomat a szemem láttára dobták ki a kukába. A szép új fehér melegítővel, felmosták a padlót, amit édesanyám vett drága pénzen. Ezek nagyon megviseltek.

A kollégiumban folyton közösségben kellett lennem… mindig én voltam mindenhol az utolsó, hogy elkerüljem a nyüzsgést. Utolsónak mentem le enni, utolsóként jöttem fel… utolsóként mentem el az osztályból.. mindenhol tulajdonképpen a legutolsóként éreztem magam. Akaratlanul is rangsoroltam.. ez a tulajdonságom mai napig megvan, utolsóként jövök fel a mozgólépcsőn, távozok az előadásról, megyek be egy terembe. Szállok fel a metróra. A járdán mindenkit előreengedek, hogy ne legyek útban. Gimnáziumban is sokat szerepeltem, sokat mondtam verset, énekeltem, kiemelkedő tanulmányi eredményeim voltak. Mindig ki akartam tűnni, legalább ebben, ha már igazi barátaim nem voltak. Gimnazistaként nagyon elkezdtem izzadni az órákon.. rendkívül ciki volt. Folyton szorosan magam mellé tartottam a kezemet, hogy senki meg ne lássa.. mert a kedves osztályom úgyis csak szétcincált volna emiatt is.

Aztán persze, szép tanulmányi eredményeim révén felvettek egyetemre, de első évben volt egy olyan szobatársam, aki folyton meglopott. Ezt nem nagyon tudtam feldolgozni lelkileg és sose mertem neki szólni.. nagyon gyenge karakter vagyok. Végignéztem, ahogy tulajdonképpen legatyásodok.. volt olyan, hogy hetekig nem ettem, csak anyuék mg ne tudják, hogy eltűnt a pénzem. Akkor szépen le is fogytam.. az egyetemi karrierem elkezdődött. Eleinte nagyon motivált voltam, mindent meg akartam tanulni, barátokat szerezni.. itt volt az új esély. De valahogy megint elpártoltak tőlem a barátok.. maradt a szomorúság, az izzadás, heves szívdobogás.. nagy volt a tömeg, de én mindenhol egyedül voltma. Egyedül voltam a terheimmel, s ha panaszkodtam is, folyton csak azt mondták, ne haragudj, de én nem tudok rajtad segíteni.. oldd meg egyedül. Nem voltam elég oldott, elég érdekes, elég jó, hogy mások tetszését elnyerjem. Lett egy párkapcsolatom is, de a barátom folyton kibeszélt és megcsalt egy másik lánnyal.. onnantól kezdve tényleg ritka szarul éreztem magam. Aztán lett egy másik barátom, akivel még most is boldog párkapcsolatban vagyok, egyetemet váltottam, anyuéknak nem tudtam, hogy mondjam el.. féltem tőlük.. de végül megtudták. Most másodéves vagyok azon az egyetemen, de ismét boldogtalan vagyok és nincsenek barátaim. Nem tudok metrózni, nagyobb tömegekben lenni.. sokszor elönt a szégyen.. kicsinek, kevesebbnek, rosszabbnak érzem magam a többieknél. Ha metrózok leizzadok, alig kapok levegőt.. ha bemegyek egy terembe akkoris ez történik. Minden nap próbálok küzdeni ellene.. de annyian elítélnek.

Sokan nem tudják mire vélni, hogy miért izzadok úgy, mint egy ló közösségekben? Folyton ideges és feszült vagyok. Szar azt látni, hogyha bemegyek valahová, mindenki kinéz.. leszorított hónaljjal ülnek mellettem és folyton az orrukat fogdossák az emberek. Sokszor már azt hiszem, olyan büdös vagyok, hogy nem lehet mellém leülni. Tanácstalan vagyok, 21 évesen, tudom, hogy nem ezek a világ legnagyobb problémái, de számomra megoldhatatlannak tűnnek. Tudom, hogy sok beteg ember van és hogy rengetegen nélkülöznének és sokan örülnének, ha szimplán élhetnének. De nem értem miért történik ez velem.. és nem tudom elfogadni, hogy annyi jót tehetnék és mégis itt ülök tehetetlenül bezárva a saját kis lelki börtönömbe. Kiabálok, hogy segítsen valaki, de senki nem hallja… valahogy csukott fülekre találok.